Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MIKÓ ÁRPÁD: Imago historiae

bormű kettétörött, de biztosan összetartozik a kettő, mert a hátlap mindkét darabon ugyanúgy van összekarcolva. Balogh Jolán előbb (1940-ben) 1465 körűire datálta, majd később felfedezte hátlapján az 1471-es évszámot, s hajdani szövegét ezen a ponton kibővítette 1985-ben megjelent monográfiájában. Utána azonban - mintha mi sem történt volna - beillesztette évtizedekkel korábban írt mondatát, amelyben ezt a fiatalkori portrét a bautzeni emlékmű huszonöt évvel idősebb Mátyásához hasonlította, korrigálva azt - mutatis mutandis - a „fiatalság érdes bájá"-val.

52 Az alkotómódszer ősidőktől fogva ismerős: ahogyan Bonfini montírozta Plutarkhost és a saját szövegét, úgy montírozta össze az újkori történész is a sajátjait. Mindez még rendben is volna, hisz mindannyian a humanisták örökösei vagyunk. A dombormű hátlapján azonban nem egy évszám van, hanem kettő. A fölső részen, fölül ez a szövegtöredék olvasható: „...]no abvrbe c[...", ami hihetőleg az „anno ab urbe condita" formulából maradt meg, vagy legalábbis ezt akarja a szemlélővel elhitetni. Az évszám alatt, középen: „MLIII", ami a város alapításától fogva éppen háromszáz évet tesz ki. A dombormű alján látható az „MCCCCLXXI" évszám, amely kissé jobbra csúszott, és úgy néz ki, mintha folytatása lett volna. Az egész azt a benyomást kelti, mintha antik márványfaragványt akartak volna - legalábbis a fölső részen - utánozni, amelyhez utóbb (1471ben) illesztették volna hozzá a kiegészítést, a mellrészt. Ha a dombormű egyáltalán 15. századi, akkor is nehezen volna hihető, hogy Mátyást ábrázolná. A kérdés változatlanul válaszra vár. Zárjuk rövid áttekintésünket most ezzel a darabbal; tegye a mi munkánkat is idézőjelbe ez a kettő, a londoni és a milánói palimpsestus. IV. Ókori istenek bronzszobrai Mátyás király budai palotájában Az antik mitológia újra életre kelt alakjainak Mátyás király műpártolásában kiemelkedően fontos szerepük volt, s a budai palota bronzszobrainak históriája a Mátyás kori all'antica művészet máig egyik legizgalmasabb problémája. Ha beleolvasunk a korszakról írott összefoglalókba - Divald Kornéltól Hekler Antalon és Horváth Henriken át Balogh Jolánig - akkor két dolog tűnik föl azonnal: egyfelől az, hogy jelentőségüket illetően teljes az egyetértés, másfelől pedig az, hogy identifikálásuk, számuk eltérő.

53 A szobrok maradéktalanul elpusztultak. Csupán írásos források szólnak róluk, nem számítva két - erősen problematikus - ábrázolást, amelyekre még visszatérek."'

4 Nem kell nagyon tűhegyre vennünk, hogy belássuk: a szobrok problémája eredendően filológiai probléma. A budai bronzszobrokról a felállításuk (vagyis 1490 előtt) és elhurcolásuk (1526) közötti közel négy évtizeden át alig szólnak források. Az első közöttük állandó főszereplőnk, Antonio Bonfini, az udvari történetíró, aki a Filarete-fordítás előszavában az előudvarban álló Hercules- (vagy herculesi) szobrokról írt 1487-1488 körül.

55 Bár ebben az írásban a budai palotáról csupán általánosságokat közölt - Visegrádról sokkal hosszasabban áradozott, ha lehet, még közhelyszerűbben -, mégis a palota bronz ajtószárnyait (rajtuk Hercules munkáinak ábrázolásaival), az árkádos udvart azonosítani lehet. Sajnos a szobrokat kevésbé. Az előudvaron álló szobrokról szóló rész kissé enigmatikus. Evekkel később, főművében, a Magyar történelem tizedeiben Bonfini nem Visegrádot, hanem Budát írta le részletesebben.

36 Ezúttal nem szólt Hercules-szobrokról, ám a palota bejáratánál aprólékosan bemutatott két egyforma - a kapu két oldalán álló - ércvitézt: „Ad aulae huius aditum in anteriore subdivali, quod multo laxius est, hinc et hinc due constitute ex ere statue nude, clypeo, securi, enseque iuxta minantes, ad basim circumsculpta sunt trophea". Ugyancsak írt Pallas Athéné bronzszobráról is, ismét a bronzkapuról, külön a Hercules-szoborról azonban nem. Mivel itt idézte saját - a királyt dicsőítő - epigrammáját is, legalább az nem lehet kétséges, hogy a bronzszobrokat Mátyás király készíttette. Mi több, nyilvánvaló, hogy a bronznak mint reprezentatív művek anyagának különösen nagy szerepe volt a király hírnevének megőrzésében. Csak épp az marad homályban, hogy hány szobor volt itt, és hogy kiket ábrázoltak. Bonfini konkrétan háromról írt: a kapu két oldalán álló két mezítelen harcosról és Pallas Athéné kútfigurájáról. Pallast soha többé nem említette senki a szemtanúk közül; a két kapuőrző azonban szerencsésen felbukkant egy oklevélben is, 1524-ben.

57 A „budai vár kapuhídjának két oldalán felállított rézszobrok"-ról szóló forrás nem humanista szöveg, e néhány szó itt Bonfinit hitelesíti. Abban biztosak lehetünk, hogy a vár kapuja mellett csakugyan két bronzvitéz állt, díszes talapzaton.

58 Különös, hogy a Budára látogató utazók, követek, humanisták egy szót sem vesztegettek rájuk. Legalábbis ma ilyen értelmű forrást nem ismerünk. Csupán a Sodalitas Litteraria Danubiana két tagja emlékezett meg - ők is Mohács után - róluk. A svájci Vadianus (Joachim von Watt) 1534-ben megjelent világleírásában Budának is szentelt néhány mondatot. Itt jelent meg először a Hercules-szobor. A vár bejáratánál állt, bronzból öntve, oly művészettel alkotva, hogy az erek és az izmok kidagadtak rajta. Úgy tetszik tehát, hogy a figura nudo volt, vagy legalábbis egész testét nem fedte páncél.

39 Vadianus járt Budán, s bár műve írásakor már ismét hazájában élt, értesülései pontosak lehettek. A másik humanista, a sziléziai Ursinus (Caspar Velius [Bernhard?]) is csak 1526 után emlékezett meg a szobrokról. O később I. Ferdinánd király gyermekeinek nevelője lett; az adat a De hello Pannonico című - töredékesen fennmaradt - munkájából való.

60 E szerint a vár előtt, középen állt Hercules szobra bronzból, ezt - két másikkal együtt, amelyek szintén a váron kívül voltak - elvitték magukkal a törökök Konstantinápolyba, s csupán márványtalapzatukat hagyták itt. Ursinus a Thurzók és Piso Jakab köréhez tartozott, jól kellett ismernie Budát. Ugyancsak Mohács után, de még a város végleges elfoglalása (1541) előtt született az a forrásmű, amely sokáig elkerülte a kutatás figyelmét.

61 A sziléziai Mag-