Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?

mint »honvéd-jáger« rajong és csodálkozik az Erdélyben tántorgó magyar hadsereg nyomán". Szabó előadása szerint apja számára „ez a gyerekkori eposz megadta egész élete pátoszát s a jogot arra, hogy mint »utolso kívánságát« egész életén át felemlegesse: sírkövén csak ennyi álljon: - Itt nyugszik Szabó József, negyvennyolcas honvéd".

59 Ekkortájt vetette papírra Herczeg Ferenc is visszaemlékezéseit, melyben a német származású író magyarrá válását szűkebb környezete, a délvidéki Versec 1860-as és 1870-es években jellemző 48-as atmoszférájának tulajdonította. „Az én gyermekkoromban - írta - szülővárosom és szüleim háza még csordultig tele volt a szabadságharc tüzes és büszke emlékeivel, a város a magyar dicsőség osztályosának tudta magát".

60 Másutt pedig azt írja: „Egyáltalában azt tapasztaltam, hogy gyermekkoromban az öregek többet beszéltek a negyvennyolcról, mint ma a világháborúról".

61 A historikus tollával megidézett történelmi múlt tehát ezer szálon kapcsolódott a hagyomány által éltetett memóriához, s a hivatásszerű történetmondónak jószerivel igazodnia is kellett ehhez az emlékezethez.

62 Ha tehát 1848-1849 még egyetlen, belülről ekkor még alig tagolt hagyományt képezett a század második felében, akkor az a kérdés: mitől válhatott pont ezeknek az események az emlékezete ennyire általánossá. Megítélésem szerint a jelenség egyik oka, hogy 1848-1849 a társadalom korábban elképzelhetetlenül széles rétegeit úgyszólván elementáris erővel érintette. 1848 kivételes szociális vívmányai (a jobbágyfelszabadítás), valamint nemzeti önállósági törekvései (az önkéntes honvédsereg küzdelme a Habsburgok ellen) mind-mind ebbe az irányba hatottak. A kollektív emlékezetre kifejtett hatását tovább fokozta, hogy 1848-1849 végül is elbukott. Az eseménysorozat így egyszerre kelthette a lezárt, a befejezett múlt képzetét, melyre az utókor már emlékezhet; ugyanakkor viszont, mert elbukott, megvalósulatlan ígéret és ideál formájában úgy merült fel újra és újra, mint ami szüntelenül vár a megvalósulásra és változatlanul őrzi aktualitását. A Bach-korszak beköszöntével múlttá vált 18481849 (jóllehet a folytonosság elemei is hellyel-közzel érvényesültek, pl. a jobbágyfelszabadítás 1853-as intézményesítése során) könnyen kiválthatta tehát a ráemlékezés szakadatlan áradását és kollektív emlékezetté kristályosodásának a folyamatát. Az emlékezés ekkor kifejezetten arra irányult, hogy életben tartsa a normát, és főként az volt a funkciója, hogy politikai programot kínáljon a múltból a jelen és a jövő számára. 1848-1849-nek az a vonása, hogy egyszerre többféle kontextusba is beágyazódott, megsokszorozta emlékezetet gerjesztő hatását. Amihez a továbbiakban az is hozzájárult, hogy 1848-1849 kultikus tisztelete korán erkölcsi-politikai ideállá magasztosult, mivel az esemény nyilvános emlékezetét az abszolutista bécsi hatóságok szigorúan tilalmazták és büntették. Hogy milyen komoly veszélyt vállalt mindenki, aki a tilalmakat megszegte az akár csak szűk társas, vagy otthoni körben megejtett emlékezés során is, azt a lebukottakra kirótt súlyos börtönbüntetések bizonyítják.

63 1848-1849 tehát hazánkban első számú „emlékezeti hellyé" (Pierre Nora) vált a társadalomban és ebben pedig kulcsszerepe volt annak, hogy a nap megünneplése gyorsan hagyománnyá lett. Már a forradalom győzelmét követő évben, 1849 tavaszán sor került március 15. megünneplésére: innen számíthatjuk valójában a forradalom és szabadságharc emlékezeti kultuszának a kezdetét. Félszáz évvel később, amikor a függetlenségi parlamenti ellenzék és személy szerint Kossuth Ferenc (1897-ben tett) javaslatára a dualista szabadelvű kormány törvényt volt kénytelen alkotni 1848-1849 emlékezetének hivatalos ünneppé nyilvánításáról (1898:V. te), heves vita folyt a Házban a megválasztandó napról. No persze nem az állt a disputa mélyén, hogy bármiféle bizonytalanság uralkodott volna azelőtt március 15. mint az ünneplésre egyedül méltó napot illetően. A vita abból eredt, elfogadható-e, hogy a kormány túllépjen a legitim hagyományon és március 15. helyett április 11-ét, az áprilisi törvények szentesítésének a napját nyilvánítsa 1848-1849 ünnepévé pusztán azért, hogy ne irritálja túlságosan az akkori eseményekben ellentmondásos szerepet játszó császárt s majdani magyar királyt, Ferenc Józsefet. A törvénytervezetet a bizottság nevében a Házban beterjesztő előadó, Zsigárdy Gyula kertelés nélkül ki is mondta: az ok, ami miatt választásuk április 11-ikére esett az, hogy az ország 1848-1849 eseményeit ezentúl „legteljesebb összhangzásban nemzettel és koronával" ünnepelhesse.

64 A március 15. mellett fellépő függetlenségi párti képviselők ugyanakkor azt vallották: „semmi szükség arra, hogy a nemzet szokásaiba belenőtt, [...] a hagyomány által ünneppé szentelt napot hatalmi szóval megváltoztassák"

63 (kiemelés tőlem). Ennél is világosabban fogalmazott Eötvös Károly: „Márczius 15-ikének megválasztása a nemzet ünnepnapja gyanánt minden jogosultságát abban leli, de egyéb jogosultsága azután nincs is semmiféle nemzeti ünnepnek, hogy maga a nemzet több, mint harmincz, körülbelül negyven esztendő óta ezt a napot jelölte meg annak, a melyen meg kell emlékeznünk az 1848- iki alkotásokról".

66 Az ünneplés rituáléja tehát döntő hatással volt az emlékezeti gesztus sorsára. Már pusztán azért is, mert a rítus, Gadamer megfogalmazása szerint, a megegyezés, a szokás és a hagyomány által megszentelt olyasféle cselekvési, gondolkodásbéli és nyelvi konvenció, melynek helyességét semmiféle ésszerűség nem igazolhatja vissza.

67 Mindenképpen indokolt tehát megvizsgálni a március 15-ikei ünneplések historikumát. A kollektív emlékezet rítusainak koreográfiái 1849- et követően, mint már említettük, a forradalom és a szabadságharc emlékezete nyilvános eseményként hosszú időn át egyáltalán nem intézményesülhetett. Az 1860-1861-es politikai olvadás galvanizálta új életre 1848 emlékét úgy, hogy egyúttal határozott jelentéssel és funkcióval is ellátta, a független politikai akaratnyilvánítás gesztusaként használva fel az emlékezet teremtette al-