Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?

kaimat. Amint Kossuth Ferenc 1898-ban fogalmazott. „Midőn a nemzet márczius 15-ikén ünnepel, nemcsak a pesti mozgalom emlékét ünnepli, hanem egy eszmét ünnepel, a mely diadalmaskodott".

68 (Ami azután tartósan végigkíséri az ünnepnap sorsának későbbi alakulását és kivált diktatúrák idején ez a jelentése mindig hangsúlyossá is lesz.) 1860 tavaszán elsősorban diákokokból, kézművesekből és mesterlegényekből állt az a nagyjából félezres ünneplő tömeg, amely a Kálvin téri református (!) templomban összegyűlve a 48-as mártírok emlékének szentelt istentiszteleten vett részt, majd koszorúzás céljából a Kerepesi úti temetőbe vette az útját. A tüntetők ott összeütköztek a kirendelt karhatalmi egységekkel, akik belelőttek a tömegbe. Az egyik sebesült, Forinyák Géza joghallgató utóbb bele is halt sérüléseibe.

69 Március 15. első nyilvános megünneplése a mondottakon túl azáltal is hagyományteremtőnek bizonyult, hogy az emlékező gesztus ettől kezdve hosszú időn át elsősorban a mártírokra való emlékezést helyezte előtérbe (istentisztelet, temetői koszorúzás). A század végi parlamenti vita egyik szónoka is ezt erősíti meg közvetett módon. Mit ünneplünk március 15-én - tette fel a kérdést Rohonczy Gedeon, kormánypárti honatya, majd így válaszolt: a fővárosban nemcsak 1848-1849 eseményeire emlékeznek e napon, hanem arra is, hogy 1860. március 15-én agyonlőttek egy ünneplőt, „és ez alapította meg Pesten főleg márczius 15-ének megünneplését". Vidéken hasonló a helyzet, ahol a szabadságharc hősi halottaira emlékeznek e napon, majd így folytatta: „márczius 15-én a vidéken mindenütt requiemeket tartanak, s megkoszorúzzák a szobrokat s ha ez nincs, ki mennek a temetőbe".

70 Innen van az is, hogy Petőfinek idővel 1848-1849 mártírjainak szinte a szimbólumává emelkedő halála az abszolutizmus éveiben gyakran képezte közbeszéd tárgyát, s eközben folyt a harctéren elesett költő heroizálása, nemzeti hőssé avatása.

71 S ebből fakadt az emlékmű-állítások első nagy korszaka is, amikor a lakosság az ünnepnapon felkeresni szokott 48/49es temetői sírhelyek fölé az 1860-as és 1870-es években sorra emlékműveket emelt.

72 így kézzelfogható, úgyszólván materiális jelét adta a nemzeti mitológia iránti sóvárgásának, egyúttal létre is hozta azokat az emlékezeti helyeket, melyek úgy gerjesztik, hogy egyszersmind hatásosan szimbolizálják is a nemzeti ünnepek és rítusok közösségi gyakorlatát. Ha megnézzük, hogy miként módosult az idők során március 15. ünnepi rituáléja, azt vesszük észre, hogy kezdetben (és hosszú ideig) a társadalmi egyesületek játszottak benne meghatározó szerepet. Már 1849-ben is az történt (Békés megyei példát említve), hogy a Honvéd Kör néven Gyulán működő megyei Kaszinó utasította (!) a megye településeinek világi és egyházi elöljáróit március 15. népünnepként való megrendezésére. Mindenhol, ahol akadt egy az ünnep megszervezésére kész értelmiségi csoport, sor is került erre a nyilvános tömegrendezvényre, amely rendszerint templomi megemlékezéssel indult, hogy utcai vonulásokkal és szónoklatok meghallgatásával folytatódjék.

73 Az abszolutizmus korának kényszerű (a magánélet rejtekébe visszahúzódó) ünnepi csendjét a kiegyezést követően az újfent nyilvánosan megtartható ünnep zaja fogja megtörni. Érdekes viszont, hogy az ünneplés 1849ben meghonosított hagyományából elsősorban az exkluzív egyesületi forma, s nem a népünnepi jelleg élt tovább. Az 1870-es években a fővárosban és a vidéken egyaránt a szűk körű egyesületi, korporativ testületi ünneplés lett a követendő gyakorlat. 1874-ből származó budapesti naplóbejegyzés tanúsága szerint egy joghallgató (Táncsics Mihály veje) úgy készült a nagy napra, hogy „az egyetemi ifjakhoz, kik a Technikán [a József Ipartanoda Lónyay utcai épületében] lesznek egybegyűlendők, beszédet fogok tartani".

74 Az esemény azonban a jelek szerint nem a naplóíró várakozásai szerint folyt le, hiszen feleségének másnap „elmondá, hogy volt a Technikán, de a beszédet jobbnak látta nem olvasni fel".

75 A következő évben Táncsics Mihályt kísérte el a fiatal házaspár arra a Hungária szálló éttermében rendezett társas vacsorára, melyre 1848. március 15-ike hősét maga az eseményt rendező 48-as párt hívta meg. Az ünnepi esemény a napló tükrében így festett: „Földszinti teremben voltak a vendégek, minekünk a legutolsó hely jutott. Apa a felső táblánál ült, ismerőseink közül ott voltak: Csanády, Csiky, Patay, Deáky, Majoros, Paczona, Zólyomi, Csávolszky, Irányi, Mende, Mocsáry, Simonyi, s még sokan. Enni kezdtünk, volt savanyú hal, valami sült kompóttal, almás rétes, sajt és nyalánkságok; vacsora után Géza [a joghallgató vő] fizetett, azután mondta Szini, hogy kifizette Csanády; a pincér tehát visszaadta a pénzt; jöttek a cigányok s húzták a szép magyar darabokat; volt pohárköszöntés elég. Csiky igen udvariasan miértünk emelt poharat, erre az ismerősök siettek hozzánk koccintás végett. 11 óra felé jövénk el."

76 A társasvacsora mint az ünneplés adekvát módja az 1870-es, sőt még az 1890-es években is országszerte dívott. Gyulán az ifjak 1874-ben szintén társasvacsorát rendeztek az emlékezés végett. Az 1870-es évtized második felétől (1849 után újólag) a megyei Kaszinóba került át az ünnep, legalábbis innen szervezték az ünnepi rituálét.

77 Másik említésre méltó mozzanat, hogy az emlékezést a forradalom és szabadságharc résztvevőinek a személyes jelenléte tette igazán ünnepélyessé, a múlt szubjektív emlékezésen alapuló emlékezete volt tehát annak tulajdonképpeni szervező elve. így a társasvacsorákon (a Hungária Szálló éttermében rendezett vacsora esetében, de vidéken is - Gyuláról szólnak ilyen adatok) a feszélyező szertartásosságtól szinte teljesen mentes, egyszerű vacsorával egybekötött nyilvános ünnepi együttlét szolgált a történelmi esemény ceremoniális felidézésére. A múlt kultuszát híven ápoló 48-asok (akkori politikusok, honvédkatonák) a maguk egyéni tapasztalatait (emlékképeit) hívták tehát segítségül, hogy pohárköszöntők (és még nem ünnepi beszédek) formájában szilárdítsák ezt a folyamatosan teremtett kollektív emlékezetet. A személyes tanúságtétel szerepe gyakorlatilag nélkülözhetetlen volt akkor, amikor a múlt még nem szá-