Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?

ténelmi tárgyú képregényekkel kellene helyettesíteni. S persze külön is szól a szerző a színházak műsorrendjének a megrendszabályozásáról azért, hogy a színház „a nagyszámú nézőséget a hazai történelemre figyelmeztesse, s azt meg is szerettesse".

40 Nem felejti el szóvá tenni azt sem, hogy ritkán kerül nálunk sor a nemzeti múlt hűséges színpadi megjelenítésére; holott a történészek mintát adnak ahhoz, hogy miként kellene „a darabban jelzett személyt saját kora szerint ábrázolni".

41 A továbbiakban azt ecseteli, hogy „a divatból majdnem eltűnő nemzeties, a régi életet, szokásokat helyes [kiemelés tőlem] iskolaképen feltüntető körmenetek", valamint az iskolákban előadni szokott „történelmi és zenészeti darabok" hogyan használhatók fel ilyen célra. A körmenet azért is oly kedves számára, mert abban maga a történeti hagyomány nyilvánul meg, s rá építve a régi forma éltethetné az immár új (tudományos) mondanivalót. A történeti tudás és érzelemvilág széles körű meggyökereztetését jótékonyan támogathatja továbbá a múzeum intézménye is: „legjobb lenne egy olyan nemzeti muzeumot összeállítani, a mely mást, mint igazi nemzetbeli tárgyakat nem foglal magában, vagy ha a nemzeti iparés művészet még a muzeumot nem tölti be, akkor legalább néhány termet fog nemzeti múzeumnak szentelni".

42 Erre jó példa szerinte a pozsonyi és soproni múzeum. Persze a nemzeti emlékezet ennél jóval prózaibb eszközökkel is tovább mélyíthető. „Nyilvános helyeken álló nagy férfiak szobrai, a tereknek és utczáknak történelmi elnevezései, a szülő- vagy lakóházaknak emléktáblákkal való megjelölései [...], építményi emlékek, legyenek azok várak, házak, vagy templomok fentartásai, mindég a kivánt czélt fogják előmozdítani."

43 Rómer nemegyszer bizarr elgondolásai nem estek nagyon távol a korban egyre terjedő historizáló gyakorlattól. A történelmi emlékezet szimbólumainak folytonos sulykolása az élet megannyi területén a századforduló évtizedeiben vált általánossá és megszokottá. A szinte mindent a história mázával bevonó törekvésekre hadd említsek két példát. Már Rómer is szólt a nemzeti emlékezet fenntartására különösen alkalmas múzeumok (kiállítások) szükségességéről. A nemzeti közgyűjtemény intézménye a British Museum 1753-as megnyitásával született meg, általános európai meghonosodására azonban közel egy századdal később került sor. A 19. század derekának nemzeti mozgalmai adták meg a döntő lökést azoknak a történeti múzeumoknak az alapításához, melyeket a nemzeti kultúra fellegvárainak szántak, s amelyek így közvetlenül a francia forradalom és a század eleji császárság korának a múzeumi hagyományaiból nőttek ki.

44 Nálunk a Nemzeti Múzeum (1802 és méginkább 1808) korai megalapítása szintén ebbe a folyamatba illeszkedik. S miközben európai vonatkozásban is egyedül állt azzal a törekvésével, hogy kizárólag a nemzeti emlékek gyűjtését tűzte célul maga elé, hosszú időn át képtelennek bizonyult ezt a feladatot teljesíteni. A spontán gyűjteményépítés reformkori időszakában ugyanis főként külföldi (kép)anyag került a múzeum őrizetébe.

45 A múzeum intézménye széles körben azonban csak jóval később, a 19-20. század fordulóján honosodott meg hazánkban. Ennek a folyamatnak a siettetésére Wlassics Gyula kultuszminiszter jóvoltából 1897-ben létrejött a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Felügyelősége. A múzeumok többsége valójában nem állami, hanem helyi (társadalmi) kezdeményezésnek köszönhette megszületését. így volt ez Pécsett is, ahol a város polgármestere által 1901-ben létesített Baranyamegyei Múzeumi Egyesület 1904-ben városi múzeumot alapított. Megalkotói a történelmi emlékezet helyi letéteményesének a szerepét szánták az intézménynek. Amint a múzeum első igazgatóinak egyike 1911-ben kijelentette: „Mi a nagyközönség lelkében akarjuk éleszteni az érdeklődést a múlt emlékei iránt [...], mikor példákat tárunk a talmi művelődni vágyók elé a történelem, régészet, a művészet, a néprajz és természetrajz köréből. S e törekvésünket a helyi érdek zománcával vonjuk be, mikor megmutatjuk, hogy adott körülmények, viszonyok és állapotok között miként boldogult a művelődésben a múlt."

46 A múzeumoknál is nagyobb volt a tömeghatása a nyilvánosság mindennapi terét kitöltő emlékező gesztusnak vagy kultusznak, amire az utcanévadás az egyik szembeszökő példa. A magyar fővárosban 1872-től írták elő kötelező erővel minden utca és tér elnevezését. Korábban a nádorról, az uralkodóról, esetleg a hellyel szorosabb kapcsolatba került nevesebb személyről kapta egyegy utca (tér) a nevét, az 1870-es években viszont már zömmel történelmi nevek kerültek az utcák névtábláira: kezdetben a magyar múlt (elsősorban legendás) alakjai, a századfordulótól pedig a múltnak immár a hivatalos történelmi emlékezet által is számon tartott szereplői, valamint a nemzeti függetlenségi harcok idővel szimbolikussá lett alakjai adták az utcák új neveit.

47 A két példa mutatja, hogy a puszta deklarációkon túl milyen tág körben hatott ekkortájt a gyakorlatban a „történeti érzék" serkentése, a nemzeti emlékezet kultuszának általános mentalitássá szilárdítása. Természetesen mindez némileg hosszabb múltra tekinthetett vissza. Az önkényuralom időszakában került például előtérbe a történelmi (tárgyú) festészet igénye, mint ami „»leghívebb tüköre« a történelmi emlékeknek, ébren tartója a történelmi emlékezetnek, a nemzeti múlt megelevenítője".

48 Nevezett törekvést méginkább indokolta, hogy a múlt népi-paraszti (a hagyomány szerinti) fogalma (emlékezete) amellett, hogy jóval gyérebb és erőtlenebb a szervezett történelmi tudásban foglalt memóriánál, egyszersmind lényeges vonásaiban el is üt tőle. Ennek a hagyománynak a szegényességét egyébként azok a kutatások is maradéktalanul igazolják, melyek első királyunk, Szent István népi hagyományvilágát próbálták rekonstruálni.

49 Talán még fontosabb, hogy a múltnak ez a fajta kollektív emlékezete a diszkurzív gondolkodás formáját öltő történetírói emlékezettől eltérő mentális jegyeket mutat. Mindenekelőtt azért (s e tekintetben Pesty Frigyes már idézett megállapítása rátapint a lényegre), mert a