Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?
paraszti múltszemlélet idő- és térbeli koordinátái jóval szűkebbek a történészénél. A történelem a nép képzeletvilágában ugyancsak összetorlódik: a történelmi időszámítás így gyakorta 1848-cal, vagy a kuruckorral kezdődik, illetve a régmúlt, a közeli múlt, valamint a jelen eseményei könnyűszerrel egybeolvadnak egymással. A múlt linearitása helyett a ciklikus időszemlélet kerül benne előtérbe: „az egymást követő történeti események a népi tudatban bizonyos idő feletti prototípusok visszatérő megjelenései, és [..., ilyenformán] időben távoli hősök közvetlen kapcsolatba kerülhetnek (Rákóczit Mátyás király, Kossuthot pedig Rákóczi egyenes leszármazottjának tartották)". 50 Továbbá: a múlt térbeli kiterjedése is partikulárissá lesz, mivel többnyire a szülőföldre szűkül, így azután egyes kivételekkel a népi hagyomány (történelmi) hősei nem az országos történelem szereplőiből kerülnek ki. 51 A kivételek (Mátyás király, Kossuth Lajos) pedig éppen abból adódnak, hogy egyes jeles történelmi személyek emléke, a haláluk után felülről szított kultusz folytán, mélyen rögzült a szájhagyomány világában. 52 Ebből is kitűnik, hogy a múlt század utolsó harmadában tudományosodó és módfelett ambiciózus „hivatalos" történelmi emlékezet valóban heroikus feladatra vállalkozott, amikor igyekezett megtörni a hagyomány hatalmát. Egyrészt azért, mert - amint Szűcs lenő az őstörténet példáján bizonyította - a koherens nemzeti történeti narráció felépítése helyenként beleütközött a történeti anyag makacs ellenállásába. A dualizmus kori magyar nemzetállam ideológiai alátámasztását szolgáló történelmi argumentáció ugyanis nem könnyen tudta hasznosítani múltunk államalapítás előtti eseményeit. Jóllehet a történetírás nyomán, vagyis némi késéssel szakszerűsödésnek induló néprajz is hamarosan benyomult az őstörténeti terepre, midőn célul tűzte maga elé a népi kultúra történeti, sőt kifejezetten őstörténeti értelmezését." 13 A hangsúly a millennium megünneplésekor azonban kétségkívül átkerült Szent István államára (ld. a tízkötetes magyar történeti összefoglalót). Szűcs szerint azért, mert „a kornak már világos történeti képzetei voltak az államról, amin csak fejlett (bizonyos értelemben túlfejlett) államjogi érzéke tett túl, értékrendszerében pedig a hódítás, mint önsúlyú legitimáló érv, elavult". 54 Amit az is indokolt, hogy „nem egy meglévő nyelvi-kulturális képlet valósága, hanem egy historizált »allamnemzet« fikciója szorult történeti igazolásra". 55 A történet azonban ezzel nem ért még véget, hiszen Árpád és a honfoglalás kori magyar múlt nemzeti történelmünket megalapozó szerepe később újra előtérbe került (erre Szűcs maga is utal 56 ). A történelem korabeli vizuális reprezentációját elemezve Sinkó Katalin például egyenesen arra következtet, hogy Szent István alakja csak a kiegyezés és a millennium közti évtizedekben dominált, ám attól kezdve ezt a szerepet mindinkább Árpád kezdte betölteni. A váltást Sinkó azzal hozta összefüggésbe, hogy a századfordulón a protestáns vonzatú függetlenségi párti történetkép teret nyert a katolikus és egyúttal Habsburgiánus (kiegyezéses) történelemfelfogással szemben. 56 Az mindenesetre tény, hogy többféle áramlat hatott egyidejűleg akár magán a hivatásos történetírás berkein belül is. Ezért is írhatta Csánki Dezső történész 1911-ben a következőket. „A magyar nemzet, láthatólag abban a pillanatban születik meg, mikor Árpád vezért pajzsra emelik, tehát még mai hazánkon kívül: az Etel-közben. Ettől kezdve a közös eredetű, nyelvre, műveltségre, szokásokra nézve rokon, ugyanegy földterületen nomadizáló népet a politikai egység kerete fogja össze, érdekeinek ápolására, egyéniségének kifejtésére. A nemzeti eszme csak csíra ugyan még - ismeri el végül -, politikai keretei pedig lazák [...], de mindkettő fejlődésre képes és állandóságra nyújt reményt." 57 Mindamellett nem az őstörténethez és a Szent Istvánhoz kapcsolódó történelmi emlékezet az a terep, mely alkalmat teremt a néphagyomány és a történetírói múlt fogalmai közti összeütközésre. A konfliktusra elsőrendűen az 1848-1849-es történelmi események eltérő emlékezete ad lehetőséget. Mivel a néphagyományban az első valóban nemzeti méretű és hozzátehetjük: vitális élmény a forradalomhoz és szabadságharchoz kötődött. 58 És persze azért is, mert 1848-1849 gyorsan politikai kultusz forrásává lett. 1848-1849: az emlékezés kultusza Sokrétű magyarázatra szorul, hogy múltunk eseményei közül miért éppen 1848-1849 tett szert erre a kivételes szerepre. Elsőként az esemény időpontját említhetjük magyarázatképpen. 1848-1849, mint a francia forradalmat követő minden európai forradalmi (és háborús) esemény egyszerre szolgálta a hagyomány éltető elemét, valamint a vele párhuzamos, sőt majdan őt felváltani hivatott történetírói emlékezetet. Horváth Mihály, aki maga is aktív szereplője a sorsfordító eseményeknek, azok lezárulása után másfél évtizeddel jelentette meg 1848-1849-ről szóló történetírói munkáját, lényegében az elsőt ebből a fajtából. Horváth szerepe és jelentősége 1848-1849 történelmi emlékezetének a történészi megkonstruálásában a francia Lules Michelet-éhez fogható, aki az események után félszáz évvel vetette papírra a francia forradalom történetéről szóló nagyhatású munkáját. Mindketten egy még nem végérvényesen lezárt, nem teljesen holt múltat jelenítettek meg, olyat, amely számukra is megtartotta kivételes egzisztenciális jelentőségét. Annak a történelemnek lettek ők első történetíróivá, melyet a hagyomány szóbelisége, a hétköznapi emlékezés tartott életben. Szinte minden, amit a kortársak erről a múltról tudtak és egyáltalán gondolhattak, vagy személyesen szerzett élettapasztalataikon, vagy mások (a szülők) érzelmileg telített beszámolóin alapult. Ennek mint élő hagyománynak a közvetett emlékezete még a 20. század derekán sem homályosult el egészen. Beszédesen vall minderről többek közt Szabó Dezső az 1940-es években írt visszaemlékezéseiben, ahol plasztikus portrét rajzolt apjáról. Az 1848-ban 15 éves fiatalember nyomban abbahagyja a kolozsvári református kollégiumban folytatott tanulmányait, „beáll katonának, s