Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - SZENTESI EDIT: Birodalmi patriotizmus. Történelemszemlélet, történetírás, történeti publicisztika és történeti témák ábrázolása az Osztrák Császárságban 1828-ig

vészbarátai körében. Ő hordta először a tőlük átvett ónémet viseletet (altdeutscher Tracht) német földön, és magánemberként ónémet költeményeket írt. Államférfiként azonban körültekintően és mindenki számára megnyugtatóan próbált egyensúlyozni korporativ alkotmányos berendezkedés, egyes területek különállása és autokrata kormányzás; hagyománytisztelet és radikális reformok; államszövetség és birodalmi gondolat; protestánsok, katolikusok és ultramontánok; a görög, a római birodalmi és az ónémet eszmény között. O építtette meg az össznémet kultúra nagyjainak Pantheonját, a Walhallát és az össznémet állam fővárosának szánt Münchent. A nagynémet állam gondolatát nem népszerűsítette hasonló monumentális reprezentációs program; ehelyett jelentős gondolkodókat és publicistákat hívtak Bécsbe, állítottak udvari hivatalokba és támogattak. Névsoruk impozáns: Friedrich Gentz, Adam Müller, Josef Pilât, Franz Bucholtz és Friedrich Schlegel. Egyikük sem született Habsburg-alattvalóként, valamennyien északról jöttek, zömmel porosz fennhatóság alatti területekről, nagyhírű protestáns egyetemeken, mindenekelőtt Göttingában szerzett alapképzettséggel. A francia forradalom, illetve Napóleon hadainak német területek elleni támadása tette őket meggyőződéses konzervatívokká, lángoló német hazafiakká, a német birodalom Istentől hivatott uralkodójának tekintett megkoronázott Habsburg lojális alattvalóivá, katolikusokká - és az 1809 októberében államkancellárrá kinevezett Klemens Metternich herceg nevével fémjelzett éra birodalmi gondolatának, államelméletének, történelemszemléletének, művészetelméletének és publicisztikájának kidolgozóivá és legjobb tollú szerzőivé. Nem talált viszont udvari támogatásra a katolikus megújulás nagy egyéniségeinek bécsi tevékenysége. Clemens Maria Hofbauer, Zacharias Werner és Emanuel Weith lánglelkű prédikációit egyrészt rendkívüli és széleskörű sikerük, másrészt túlzottan ultramontánnak ítélt felfogásuk tette gyanússá; kormányzati körökben ugyanis nem akartak lemondani az államegyház intézményéről. Mindazonáltal a nagynémet ideológusok és az „ultramontánok" szoros eszmei és baráti kapcsolatban álltak egymással. Bécsben alakította meg festőakadémiai növendékek egy csoportja 1808 nyarán a Lukács-testvérületet (Lukasbruderschaft), az egyetlen olyan társulást, amelyben életre szóló véd- és dacszövetséget, személyes és eszmei barátságot kötöttek született bécsiek, illetve Habsburgalattvalók és északról jöttek; született katolikusok és katolizálok. A testvérület tagjai 1810 tavaszán Rómába vándoroltak, ahol az utca népe nevezte el őket gúnyosan nazarénusoknak (i nazareni), és ahol az 1820-as évek elejéig további nyolc belépő és egy ennél alig nagyobb holdudvar, például az egyetlen protestánsnak megmaradt nagyság: Julius Schnorr von Carolsfeld; majd pedig tanítványok és tisztelők egyre sokasodó serege társult hozzájuk. Ok hozták létre az első modern, avantgárd jellegű és hihetetlenül sikeres német művészeti mozgalmat: két évtized alatt kialakítottak és uralkodóvá tettek egy új stílust, összetartozást kifejező külsőségeket teremtettek, művészeti intézményeket alapítottak, képzőművészeti akadémiákat kerítettek befolyásuk alá - és a következő évtizedekben ők festették meg a német területeken készült valamennyi nagyszabású történeti képciklust. A nazarénusok és az udvari nagynémet ideológusok, illetve bécsi katolikus körök közötti személyes és eszmei kapcsolatok 1810-től, Dorothea Schlegel első házasságából származó fiai, Johann és Philipp Veit festővé válásának kezdeteitől - utóbbi lett később a legprominensebb nazarénus művészeti intézmény, a frankfurti Städelsches Kunstinstitut oszlopa -, illetve a Schlegelházaspár 1813-as római látogatásától kezdve folyamatosak voltak; azonban a nazarénusok nem dolgoztak Bécsben és Bécsnek, mert nem kaptak megbízásokat. Josef Sutter, a Lukács-testvérület egyetlen otthon maradt alapító tagja linzi magányba és nyomorba süllyedve élte le hosszú életét, és szinte kizárólag rajzokat és kartonokat hagyott hátra. A két Bécsben élő nazarénus közül Ludwig Ferdinand Schnorr von Carolsfeldet, Julius bátyját - Friedrich Schlegel barátját - elsősorban illusztrátorként és metszőként foglalkoztatták. Másikuk pedig, a szepességi születésű, Rómában katolizált Josef Dániel Böhm - Zacharias Werner, Emanuel Weith és Franz Bucholtz barátja - az állami pénzverde művészeti vezetője volt: többnyire kisműfajokban dolgozó vésnök és érmész. A festészeti megbízások elmaradásának oka a nagyszabású kultúrpolitikai és dinasztikus-állami reprezentációs koncepció hiánya, és az állandó állami pénzszűke, illetve az ennek feloldásán átgondolt intézkedések helyett rendre kisszerű spórolással segíteni igyekvő kormányzati mentalitás mellett elsősorban az lehetett, hogy azok, akiknek megnyerését a nagynémet birodalmi gondolat számára fontosnak tartották, nem Bécsben és nem a Habsburg-államokban éltek - a diplomácia és a publicisztika alkalmasabb volt hát megközelítésükre. A birodalmi patriotizmus A bécsi belső ellenzék legjelentősebb erőket felvonultató csoportjának gondolatrendszere a birodalmi patriotizmus volt (az elnevezés nem teljesen pontos, de Hanák Péter jóvoltából bevetté vált). Az 1809 tavaszán a Napóleonnak küldött hadüzenet előkészítéseképpen az udvar népfelkelés (Landwehr) szervezését engedélyezte az örökös tartományokban, és támogatta a haza és a Habsburg-dinasztia védelmére felhívó és lelkesítő kiáltványok, versek és publicisztikák megjelenését. A legsikeresebb kötet ezek közül Heinrich Collin Landwehrlieder című füzetkéje volt. Hosszabban csupán az 1805-ben a bajoroknak átengedett Tirolban tartották magukat az önkéntes harcosok. Katonai vezetőjüket, Andreas Hofert viszont a franciákkal ismét békét kötő Habsburg-császár végeztette ki. A tiroli siker és az egyébkénti kudarc vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a Habsburg-államok és lakóik azért nem tudnak hatékonyan védekezni, mert nincs közösségtudatuk,