Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XVI. Leletmentések a múlt labirintusából
önarcképi utalásait tárgyalja. Ezek, tehát a téma, az ironikus hang és a személyes vonatkozások együttes használata egyszerre kínálnak a kései apokalipszis-képekhez egy „külső", ikonografikus, és egy „belső", érzéki-személyes olvasatot, melyekkel „Kondor olyan nézőpontokat reflektál egymásból, közvetít ironikusan egymáshoz - írja Rényi -, amelyek éppen a modern művészet történetében váltak szét tragikusan". Az ítélkező alakját a laza festésmód leginkább Kondor apokaliptikus Prófétájához köti, míg az 1972-ben készült Jeruzsálem pusztulása bal oldalán feltűnő alak önarcképi vonatkozásai - a fehér ruha és annak csíkozása miatt - az ítélkező alakjára való utalásként értelmezhető. A tárgyalt képnek így önarcképi jelentés is tulajdonítható. A két írás alapján tehát az ítélkező című festmény egyszerre tekinthető az utópiákból való kiábrándulás történetivé stilizálása következményének, illetve az életműben később fölerősödő személyes, ironikus hang előképének. Az ítélkező azonban nemcsak az elmondottak miatt többértelmű. Feltűnhet ugyanis, hogy az alak áttetsző sziluettje mellett, illetve mögött egy másik alak körvonalai is kirajzolódnak, a két kéz ferde vonalában, a ruha jobb oldali, alsó fele mentén, de különösen a két láb között, egy harmadik láb bizonytalan megjelenésével. Ezek a nyomok további jelentéssel gazdagítják a festmény imént tárgyalt történelmi dimenzióit, és a régi falképeknél szokásos - jelen esetben a történeti legitimációt megerősítő - átfestéseket imitálják. A kép tehát egyszerre következmény és előzmény, az alak egyszerre angyal és az utolsó ítélet Krisztusa. Kondor késői műveinek profetikus hangja így már ezen a festményén is érzékelhető. Sz. Sz. G. NÉMETH 1976; Budapest 1984; RÉNYI ANDRÁS: Próféta, kizökkent időben. Kritika 1984/6,13-14; RÉNYI ANDRÁS: Ironikus apokalipszis. Adalékok Kondor Béla kései „ikonográfiái stílusához". M 1984/8, 2025. XVI-6. Ember 1968 Jovánovics György (1939-) Gipsz, textil, vegyes technika, magassága 180 cm Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Jelenkori Gyűjtemény, ltsz.: 82.133 Jovánovics 1965-ben a párizsi Académie des Beaux-Arts növendéke volt. Ekkor talált rá arra az anyagra, amely azóta is szobrainak kizárólagos matériája, a gipszre. Választásával ennek a halott, rideg anyagnak - melyet a szobrászatban csak közvetítőként, az öntés segédanyagaként használnak - önálló plasztikai értéket és kifejezőerőt adott. Döntésében egyaránt fontos szerepe volt az avantgárdnak - amely alapjaiban kívánta megváltoztatni a hagyományos művészet fogalmát -, illetve a nagy művészeti korokhoz való kapcsolódásnak. Egyfelől a XVI-6. gipsz alkalmazásából a szobornak merőben új felfogása, a szobrászatnak új filozófiája következett; másfelől Jovánovics számára a gipsz ugyanúgy szent, nemes anyag, mint a klasszikus mestereknek volt a márvány Pályája elején monumentális nyitányként, három életnagyságú figurális gipszöntvény készült, a Részlet a Nagy Gilles-ből (1967-68), az Ember (1968) és a Fekvő figura (1969). Az Ember magas, karcsú férfialak, fejét gipsszel átitatott kötött sapka fedi, vállaira rövid köpeny borul, felsőtestét „gyűrött" ing, alsótestét szoknyaszerű drapéria borítja, melynek hasítékából bal lába kilép. Nyakában fehér selyemsál, az egész arcot liliomos ornamentika díszíti. A kompozíció öntéssel készült eleven emberi testről, illetve drapériáról, mégsem az organikus természet és a tárgyi világ, hanem a plasztikai kép törvényeinek engedelmeskedik. Jovánovics gondokodása, szobrászata mélyen gyökerezik az európai művészet sok évezredes tradíciójában. Művei nemegyszer konkrétan kapcsolódnak egy-egy remekműhöz, így a Részlet a Nagy Gilles-ből Watteau bohócának nosztalgikus idézése, a Giorgione (1995) az olasz mester híres Vihar című képének egy motívumát formálja szoborrá. Egész munkássága bizonyítja azonban, hogy a művészettörténet és a történelem Jovánovics számára nem praktikus idézetgyűjtemény vagy aktualizálható példatár, hanem végtelen folyam, az egymást folytató hagyományok áramlása, amelynek a művész részese, örököse és tanítványa, hogy azután maga is folytatójává, mesterré legyen.
