Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából
(1896), mely egyben a historizmussal való végleges szakításának emléke. Mint azt Oscar Wilde Az álarcok igazsága. Megjegyzések az illúzióról című művében írja: „A művészet és csak a művészet teheti felséges dologgá az archeológiát... Értéke teljesen attól függ/ hogy milyen hasznát veszik, és csak a művész veheti hasznát. Anyagért az archeológiához fordulunk, felhasználásért a művészhez". A századforduló után alkotó művésznemzedékek számára a múlt tárgyainak értékét már nem a fejlődésben feltételezett helyük határozza meg, hanem csupán a jelenben betöltött esztétikumuk. Noha a historizmus kánonjainak tagadása egyfajta eklekticizmushoz vezet, úgy vélték, hogy függetlenül a régi művészet emlékeinek készítési idejétől és helyétől, minden igazi szép összhangzásban van egymással. A múltból ránk hagyományozott tárgyak idegenszerű, töredékes artisztikumát Wilde az „álarcok igazságaként" jellemzi említett művében, s több magyar művész is igaznak találta ezt, gondoljunk Gulácsy Lajos Rózsalovagjára, Vaszary János vagy Fényes Adolf groteszk szépségű, a múltat komoly-játékos álarcoskodásként feldolgozó műveire. „Minden, ami szép, egy időből van" - mondja ki a századvég sajátos művészeti axiómáját Oscar Wilde. XV-1. Faun (Faun és nimfa) 1868 Szinyei Merse Pál (1845-1920) Olaj, vászon, 106 * 91 cm Jelezve jobbra lent: „Szinyey P. 68" A Szépművészeti Múzeum vétele 1900-ban a művésztől Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Festészeti Osztály, ltsz.: 1773 Amióta Nicolas Poussin írott követelménnyé tette a festők számára, hogy általános érvényű, örök emberi dolgokat mutassanak be, a görög-római mitológia tárgyköre kivételes rangot élvezett a képzőművészeti akadémiák műfaji hierarchiájában. Az antik istenek világa a tökéletesség és szépség időtlen birodalmaként hagyományozódott a következő századokra. A történelem keretei között élő ember korról korra mint az egyetemes tudás és a művészi képzetek kimeríthetetlen ősforrásához nyúlt hozzá vissza. A históriai művészetek részének tekintett mitológiai tárgykör ábrázolási sémáit az akadémiák igyekeztek rögzíteni. A mítoszok képi átörökítésében azonban, akárcsak irodalmi felhasználásukban, mindig jelen volt a korfüggő vagy az önálló alkotói mozzanat is. Hiszen az egyes történetek formába öntése egyben azok értelmezését is jelentette. A klasszikus mitológiai tradíciót müncheni vagy Münchenhez alkalmilag kötődő művészek egy csoportja a 19. század hatvanas éveiben új fénytörésbe hozta. Egy olyan történelmi korban, amelynek jelszava a modernizáció volt, s amely saját dinamikus életvalóságához keresett adekvát nyelvet, ők a múlthoz nyúltak XV-1. vissza. Az eszményi kor számukra az itáliai reneszánsz volt, s mindaz, amit az magában foglalt: az antikvitás öröksége, benne a görög-római hitvilággal. A német kultúrtörténet által „Deutsch-Römer"-nek nevezett kör - tagjai között olyan festőkkel, mint Arnold Böcklin, Anselm Feuerbach, Hans von Marées, Hans Thoma vagy a szobrász Adolf von Hildebrand - a Rómával jelképezett Itáliát járta művészi ihletért. Noha e művészek igen különböző adottságokkal és képzettséggel rendelkeztek, összekötötte őket, hogy mind saját korukkal, mind pedig annak valóságfüggő művészi kísérleteivel szemben elutasítóak voltak. Az iparosodó civilizációt ők élet- és művészetidegen adottságnak tekintették. Nem kedvelték Párizst, az új metropoliszt. A Város nekik Róma volt, meg az ókor varázsát történeti folytonosságként hordozó olasz vidékek, a campagnai táj és annak lakói. A Róma-utazók, a német klasszika és idealizmus gazdag eszmei-bölcseleti örökségével a hátuk mögött, az esztétikumnak ezt a régi forrásvidékét akarták birtokba venni. Termékeny csodálói voltak koruk nagy régészeti ásatásainak: az antik emlékek napvilágra kerülése számukra azt az élményt jelentette, hogy a vágyott múlt egyszer csak jelenné válik, az itt és most realitásává. Attitűdjük összeért egy másik, a német művészetben különösen mély gyökerű alkotói felfogással, éspedig a természet, a teremtett táj misztikus értelmezésével. A natura számukra még mindig - és ismét - isteni entitás. A Rómautazók művészetének egyik közös eszmei állandója, hogy az antik istenek a jelen életidőben is megnyilatkozó egzisztenciák; lényük nemcsak örök, de egyben valós is, az európai ember tudat- és képzeletvilágából soha ki nem veszett, elevenen ható és szüntelen érvényű természeti erők.
