Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából
A múlt század második felének ez az egyszerre humanista és romantikus alapvetésű irányzata - az Európa keleti térségei felé nyitott, és különleges kulturális pozíciójára annyira büszke Münchenben - mélyebb nyomokat hagyott maga után, mint azt vélnénk. A Goethe, Schiller, Novalis költészetén, Schopenhauer filozófiáján, Jacob Burckhardt kultúrtörténetén, Theodor Vischer esztétikáján és Ernst Curtius ókorismeretein nevelkedett Deutsch-Römer-csoport Itália- és klasszicitás-kultuszában az a meggyőződés munkált, hogy a szépség a múlt ajándéka, s a művészet feladata azt újra és újra feltárni. Az akadémiák historizáló gyakorlatától - mellyel nem fordultak látványosan szembe - lényegi módon különböztek el: ők belsővé és személyessé tették azt a széptani tradíciót, amelyet amaz normarendszerbe foglalt. így válhattak előfutáraivá és ösztönzőivé néhány modern művészi attitűdnek, például a müncheni és bécsi szimbolizmus vagy a szürrealizmus irracionális múltbűvöletének. Az az elvük, hogy az új csak a régiből születhet, szinte közhelyként épült be esztétikai kultúránkba. Érvényét igyekeztek próbára tenni olyanok is, akik egészen másképp voltak iskolázva, vagy akiket meggyőződésük utóbb más irányba terelt. Ezek közé tartozott a magyar Szinyei Merse Pál is. Pán alakját - latinosan Faunét - Szinyei Merse Pál három vázlatot követően fogalmazta meg végleges változatban, 1868-ban. A kép a müncheni akadémián, Kari Piloty történeti osztályán készült. A kecskelábú, árkádiai pásztoristen motívuma a svájci Arnold Böcklin (1827-1901) nyomán terjedt el az előző évtizedben. Az ő egyik korai műve, az 1859-ben Münchenben kiállított Pán a nádasban szinte azonnal a Neue Pinakothek gyűjteményébe került. A Dionysos állandó kíséretéhez tartozó, ezért a klasszikus képhagyományban elementáris szilajságúnak és szerelemvágyónak ábrázolt antik természetisten Böcklin művén új aspektusában mutatkozott: a szelíd tájjal eggyé vált, magányos ifjúéban. Pán az ekkor formálódó böcklini természetvallás megtestesítője lett, ember és vegetáció ősi egységének szimbóluma. Szinyei, aki láthatta Böcklin Pánját, igen komolyan vette első kidolgozott képének tárgyát. Nem másolta Böcklint, hiszen e bizarr, mixantropikus lényt ő erdőbe helyezte. Ez azt is jelenti, hogy nem a Böcklin által felhasznált fauni szerelmi történetet, a Pán és Syrinx ovidiusi változatát vette alapul. A nádsíp, a syrinx, nevében hordozva a nimfa emlékét, aki Pán elől menekülve náddá változott, minden pánoknak és faunoknak attribútumává lett. Minthogy Pán és Faun a görög mitológiában nem egyetlen isten, hanem sok van belőle, a vele kapcsolatos hiedelmek is változatosak. Ezt a Faunt egy kíváncsi nimfa lesi meg, az antik ligeteknek a heroikus képi örökségből jól ismert alakja. Szinyei egy mitologikus környezetbe komponált idillt igyekezett fölmutatni képén, az árkádiai létezés örömteli állapotát. A Böcklin alkotói elveit ekkor még alighanem csak hallomásból ismerő magyar festőnövendék, ha a természet mindent átfogó jelképi erejére nem is, de arra ráérzett, hogy témájának hitelessége táj és figura minél nagyobb összhangján múlik. A vázlatok és a levelek bizonysága szerint a kezdő festő jórészt arra összpontosította figyelmét, hogy a görög hitvilág először Böcklinnél megcsodált, emberi-isteni-állati vonásokat egyaránt hordozó figuráját a szabad természetben ellesett fény- és színhatásokkal körülvéve hozza érzéki közelbe. K. E. SZINYEI 1990, 38-39. (további irodalommal) XV-2. Pogányság 1869 Szinyei Merse Pál (1845-1920) Olaj, vászon, 86,5 x 39,8 cm Jelezve jobbra lent: „Szinyei" A Szépművészet Múzeum vétele 1905-ben Malonyay Dezsőtől Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Festészeti Osztály, ltsz.: 2636 A Pogányság címet viselő, álló formátumú, hosszúkás kép Szinyei egyik legtalányosabb müncheni műve. Keletkezéstörténete vitatott. Az egyik állítás szerint az első képi ötlet az ekkortájt festett Bacchanalia című olajvázlat ölelkező szerelmespárjában már megvolt, és Székely Bertalan tanácsára kapott önálló megfogalmazást. Az ettől eltérő nézetek a rajztanulmányokra támaszkodva azt feltételezik, hogy a Pogányság egy hármas tagolású kompozíció része volt, a korábbi meghatározás szerint triptichoné, az újabb szerint egy neoreneszánsz stílusú, ládaszerű faliszekrényé. A díszes bútornak, mely soha nem valósult meg, a Pogányság a bal oldali festménybetétje volt. A középrészt bacchanália-jelenet alkotta volna Pán megkoszorúzásával, a jobb oldali mezőben pedig egy egy- vagy kétalakos kompozíció lett volna. A kép előzménye tehát mindenképpen egy bacchanália-gondolatkörben keresendő. A művészt már két évvel korábban foglalkoztatta a bor és a szerelmi mámor ünnepének témája, éspedig egy évszakok-képsorozat őszi jeleneteként. VIII. vázlatkönyvében fel is jegyezte, hogy a művet táncoló faunokkal és bacchánsnőkkel képzeli el, akiknek társaságába egy fiatal pásztor keveredik, szeretőjével. A szakirodalom mai álláspontja szerint Szinyei ebből a korábbi, sokalakos tervből merítve tért vissza a fiatal pár önálló motívumához, az emberiség aranykorának öntudatlan boldogságát visszaidéző tartalommal. Fel kell azonban vetnünk egy másik olvasatot. A férfialak ugyanis meglehetősen ambivalens: jobb első lába pataszerűen végződik, homlokát és halántékát sűrű bozont fedi, bőre különösen sötét, fülei kissé hegyesek, oldalán pánsíp és talán fuvola van. A kevert, mixantropikus karaktert már láttuk Szinyei Faunján, igaz, egyértelműbb állati vonatkozásokkal. Noha a hátrább lévő bal láb itt megint inkább emberé, mint állaté, s a figura egésze antropomorf benyomást kelt, mégis azt
