Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából

ANTIHISTORIZMUS: A MULT KISZABADULÁSA A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBÓL A 19. század hetvenes éveiben Európa-szerte kibontakozó művészeti mozgalmak nem csupán az akadémikus hagyományokat, hanem magát a történetiséget vetették el. A realizmus, naturalizmus vagy impresszionizmus képviselőinek világképét határozott antihistorizmus jellemezte. Elutasították nemcsak a régi példák követését, hanem a múltidézés minden formáját: a historizáló kosztümösködést, a történeti események életképszerű bemutatását, de legfőképpen a történelemnek mint eszmei valóságnak a megjelenítését, a história allegorizálását. Összefoglalóan antihistorizmusnak nevezzük ezt a hatalmas, a művészek javát rabul ejtő, s a múlt század hetvenes éveitől a magyar művészetben is megjelenő tendenciát, mely alapul szolgált mindazon irányzatoknak, amelyeket céljaik alapján realizmusnak, naturalizmusnak vagy összefoglalóan, beleértve a 20. század művészeti fejleményeit is, modernizmusnak szokás nevezni. Ezek a művészeti mozgalmak akadémiaellenességüket programszerűen hangoztatták, amely azonban csupán egyik megnyilvánulása volt históriaellenességük egyetemesebb és mélyebb tendenciájának. AjT.tihistorizmusuk megnyilvánult a történeti témák teljes elvetésében s a régi stílusok felelevenítésének elutasításában is. Mások nem kerülték el a históriai tárgyak feldolgozását, hanem csupán a történelem 19. századi felfogását, a történelmi haladás eszméjét s az ezzel szoros kapcsolatban álló historizálást. A múlt értelmével és értelmezhetőségével kapcsolatosan feltáruló kételyek azonban fenyegető árnyként borultak magára a jelenre is, mely a múlt nélkül súlytalanná vált, szinte semmivé zsugorodott. A modern ember létproblémáival szembesülő modern művészek számára személyes és egzisztenciális kérdéssé vált a múlthoz való viszony. Ezekre a kérdésekre a múlt század hetvenes éveitől napjainkig eltérő válaszokat adtak és adnak: míg egyesek az erejüket veszített tradíciók helyett tudatosan csak a jövőre függesztik tekintetüket, és annak bűvöletében alkották és alkotják műveiket, mások számára az elsüllyedt kollektív múltból kiválasztott tárgyak belsővé alakított, személyes világuk részét, a művészi alkotás terepét jelentik. A szemléletbeli antihistorizmus első csíráit már Szinyei Merse Pál néhány Münchenben festett mitológiai tárgyú képén felfedezhetjük. Az ő hetvenes években készített faun- és nimfajelenetei, pogányságképei nem a mitológiai történetek illusztrációi - e képeknek szinte nincs is elmesélhető történetük -, hanem csak mintegy képileg megformált „burkai" az emberi létezés, az öröm, a megszületés és halál, az érzelmek hatalmáról szóló képzeteknek. E műveknek ezt az általános emberire vonatkozó jellegét Szinyei - akárcsak kortársai és utódai - az akttal fejezte ki. Ezért születnek meg az alig azonosítható tárgyú, a mitológiát csupán mezként viselő müvek, amelyek egzisztenciális értelmére alkalmanként maguk a címek is utalnak. Ilyen mű például Székely Bertalan gomolygó puttókból összeállított frízsorozata, amelynek a művész egyszerűen az Elet címet adta. A későbbi generációk, Ferenczy Károly, Pór Bertalan, Kernstok Károly vagy Korb Erzsébet aktkompozíciói is gyakran efféle, az általános emberi sorsra utaló címeket viselnek, mint például: Vágyódás a tiszta szerelemre vagy Jelenés. Az őskor, a mitikus idők ábrázolásának nemcsak a görög mitológia adhatott keretet, hanem a magyar őstörténet, a hun-szkíta eredet mítoszi világa is. A századforduló művésze személyes önazonosságát keresi e történetekben vagy elképzelt tájakban, átértelmezett jelenésekben. A kelet fényében tündöklő hun-szkíta őshaza paradicsomi képét Csontváry Kosztka Tivadar jelenéssé stilizálja, Cédrusaiban, Baalbekjében, megteremtve a kollektív és a személyes mítosz világának egységét. Ez a múltszemlélet, amellett, hogy személyes - épp a kollektív múltképzetektől való eltávolodása miatt -, gyakran töredékes is. A történeti múlt mint egész, mint „kollektív narratíva" ugyan már nem érvényes, ám fennmaradt tárgyai, talányos értelmű torzói, újszerű értéket nyernek a művészi feldolgozás során. Új műfaj születik ekkor: a torzónak mintázott, faragott szobor műfaja, amelyek sorából Bokros Birman Dezső Ulyssesét említjük meg. A modern művész számára a múlt már nem valamiféle kosztümös diadalmenet - mint azt megélték s ábrázolták is a 19. században -, hanem a fennmaradt töredékek kapcsán megélhető valóság: régészeti lelet vagy különös és egzotikus táj, belső utazások emlékképe. Akár kulcsképe lehet a régmúlt és jelen e talányos kapcsolatának Ferenczy Károly Archeológia című műve