Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIV. Az emlékezés helyei: emlékműkultusz - Szűcs GYÖRGY: Ars memoriae, ars obliviendi. Emlékművek térben és időben

radalom tízéves évfordulójára felavatott emlékkő (1999) a román nemzettudat legfontosabb, régi és új igazodási pontjait jelölik. Magyarországon a kulturális expanzió egyik legjellegzetesebb példája a gellérthegyi Felszabadulási emlékmű (1947), ahol a szovjet hadsereg vezetői - bár nem ismerték a Citadella egykori jelentését, a rebellis magyarokat figyelmeztető értelmét - maguk választották ki a számukra legoptimálisabb helyet.

15 A monumentális mű a II. világháború utáni hivatalos Magyarország emblémaA NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM 32. ÉVFORDULÓJÁT 33 Bánhidi Andor (1910-1964): Köszöntjük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 32. évfordulóját, 1949 Budapest, Magyar Nemzeti Galéria N Kl'BOB M AH 7. Zórád Ernő (1911-): Illusztráció az Első oroszkönyvem című tankönyvhöz. Budapest 1954, 33. TfépBoe MiÍH (kMbiuófl npáaAHHK. Ho T&ÍI>KO nee paftóuie a paOÓTHMHM. KOJXÓairaKH H Hcux&HiHUM, a Bee BHOH&pa a nnuHepnn KAJT na fixnj. tikus jelvényévé lépett elő, számos könyvborító, plakát, turisztikai film vagy érme hangsúlyos részleteként tűnt fel.

16 Alkotója, Kisfaludi Stróbl Zsigmond - a művész apolitikus magatartását hangsúlyozva - az emlékműszobrászatot sajátos történetírásnak fogta fel, ahol múlt és jelen kiemelkedő eszméinek, tetteinek, személyiségeinek megörökítése egyaránt kitüntető szobrászi feladat lehet.

17 A emlékmű élete viszont két szembenálló megítélés közé szorult: a szovjet katona mellékalakjának 56os ledöntése, majd újraöntése, az ünnepi beszédek emelkedett frazeológiája és a népi etimológia megnevezései („Sörnyitó", „Halászlány: ezt jól kifogtuk!") árulkodtak a műalkotás általános fogalma mögött meghúzódó politikai ellentétekről. Az időben hosszan elnyúló szimbolikus térfoglalással szemben az emlékmű semlegesítésének szélsőséges megnyilvánulása a képrombolás, az ikonoklasmos, amely mindig tartalmazza az indulati elemet, mivel az eltávolítás gesztusa általában felfokozott hangulatú forradalmi helyzetben jön létre. 1919-ben a Millenniumi emlékműről leemelt Ferenc József szobrát (Füredi Richárd, 1906) összetörték, 1944-ben pedig vitéz jákfai Gömbös Gyula miniszterelnök Duna-parton felállított díszmagyaros emlékművét (Pásztor János, 1942) a kommunista földalatti mozgalom felrobbantotta.

18 Mindezek csak kevéssé hangsúlyos előzményeit jelentik a legismertebb szoborrombolásnak, a kommunista korszak jelképének számító Sztálin-szobor (Mikus Sándor, 1951) ledöntésének.

19 A volt szovjet érdekszférában az 1990-es években bekövetkező szobor-eltávolítások, a „lenintelenítés" szisztematikus folyamata, valamint a berlini fal lebontása mint szimbolikus tett megteremtette az igényt, hogy a nyugat-európai elméleti megközelítéseket és a középkelet-európai gyakorlat tanulságait közös fórumon fogalmazzák meg.

20 A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a szobrok rengetegébe tévedt „időutazó" kevéssé gondolkodik el azon, hogy az örökkévalóságnak szánt, egykor monumentális hatású emlékművek mennyire sérülékenyek és esendők, s az évszázadokkal később megtalált régészeti leletek nem mindig hordozzák az isteni alkotás kézjegyét. Hubert Robert francia festő a 18. század végén még eljátszik azzal a gondolattal, hogy a Louvre Nagy Galériáját romként ábrázolja, egyszerre kölcsönözve a maradványoknak a régiség báját és a mulandóság érzetét: a kövek között rajzolgató művész a belvederei Apollónt másolja, mögötte Michelangelo Haldokló rabszolgájának töredéke látható.

21 Ritkán ennyire romantikus és látványos a pusztulás végeredménye, éppen töredék volta miatt meghökkentő és elidegenítő például egy római kori ló bronzfarka vagy egy üres talapzat, amely a valamikori lovas szobor létét feltételezi.

22 A magyarországi köztéri szobrászat történetének másfélszáz éves első szakasza, úgy tűnik, a nemzeti pantheon-gondolattal kezdődött (SZÉCHENYI ISTVÁN: Üdvlelde. 1843), és egy modernizált panoptikummal (Eleőd Ákos építész: Szoborpark. 1996) fejeződött be. A pantheon számvetést készít a múlt megőrzésre érdemes, jeles alakjairól, szinte katalogizálja a történelmi, kulturális, tudományos stb. értékeket hordozó személyiségeket, ugyanakkor - miként a regensburgi Walhalla vagy a szegedi Dóm tér szoborcsarnoka - az idő múlásával folyamatosan bővíthető, alakítható. A panoptikum viszont mindenekelőtt látványosság, amely idézőjelbe teszi, kifigurázza a múlt félelmetes vezéreit, ironikus nézőpontból szemléli a történelmet, érvényteleníti a szobrok eredeti értelmét. A Szoborpark ugyan változatlan formájában őrzi meg a „lejárt" emlékmüveket, Lenint, Osztapenko kapitányt, a Felszabadulási emlékmű szovjet katonáját, viszont építészeti terével kioltja a környezetüktől elszakított szobrok egykor oly magasztos jelentését.

23 Ha elfogadjuk a történelem „metahistorikus" megközelítését, mely felfogás szerint ugyanaz a történeti ese-