Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIV. Az emlékezés helyei: emlékműkultusz

könnyű. 1892. december 29-én írt levelében Ortvay Tivadar a fiatal művészt a nem szokványos pályázati részvételre biztatja, és tolmácsolja a közvéleményben megfogalmazódó igényeket is: „Itt, főleg a magyarság körében mindinkább terjed a meggyőződés, hogy a koronát tartó oroszlán eszméje elfogadhatatlan. Az könnyen emlékeztetné az embert a cseh oroszlánra. Az emléknek okvetlenül magyar, nemzeti [kiemelés a levélben] vonatkozásúnak kell lenni. Kövessen el mindent, hogy tervezetével sikert arasson. Ily jó alkalom nem fog egyhamar ismét kínálkozni" (közli: LÁZÁR 1924, 72). Az 1893 júniusára elkészült kisminta tökéletesen megfelelt ennek az elvárásnak, és elnyerve a szoborbizottság tetszését, Fadrusz kapta meg a megbízást a szobor elkészítésére. A megfogalmazott elképzelések összhangban voltak Fadrusz történelemszemléletével. Konkrét eseményt választott, amelyben koncentráltan van jelen mindaz, amit kifejezni szándékozott. Királyhűséget és áldozatkészséget úgy, hogy nemzeti erényeket - hűség és lovagiasság -, önfeláldozást is megjelenítsen, mely a közfelfogás szerint évszázadokon át meghatározta Magyarország történelmét. Mindehhez legalkalmasabbnak a Vitám et Sanguinem jelenetét vélte. Bár a közismert, 1741-es esemény megítélése időközben sokszor változott, de a millennium lázában égő ország lelkes hangulatába tökéletesen beleillett. „Arra törekedtem, hogy kerülve a szokásos istennőket és görög géniuszokat, életre hozzak egy darab magyar történelmet, úgy, ahogy volt, és ahogy a világ ezt a korszakot ösmeri, és nem úgy, amint a kedves szomszédaink értelmezik. A bécsi Mária Terézia-szobrot értem. Valahányszor láttam, fölforrt bennem a harag. Az ember alig találja nyomát a magyarnak, holott a Habsburg Birodalom és az egész Mária Terézia-korszak a magyarok páratlan lelkesedése és vitézsége nélkül egyszerűen nem is létezne. A magyarok eme világraszóló vitézségéről, amely megmentette birodalmukat, úgy emlékezik meg a bécsi szobrász, hogy hátul a talapzat reliefjében van valami magyarforma ember" - írja Fadrusz témaválasztásának okairól a Magyar Szalon című lapnak. (A teljes levelet közli LÁZÁR 1924, 75-76.) A korábban megszokott és szinte kötelező allegorikus figurákat elhagyja, a múlt jeles pillanatát élőképszerűen kimerevítve emberközelbe hozza a történelmi jelenetet. A pályázatra négy hónap alatt elkészített kismintán dinamikus kompozícióban szereplő szoboralakokat a történelmi esemény fűzi szoros egységbe. A mellékalakokat is e szerint az elv szerint választotta ki, és jellegzetes karaktereket formált meg a főnemes és a köznemes alakjában. A szobrász mélyen elmerült Mária Terézia korának tanulmányozásában. Nemcsak eredeti kellékeket, kosztümöt keresett modelljeihez, hanem a korabeli Mária Terézia-portrékat, a Vitám et Sanguinem-)eler\et korai ábrázolásait is felkutatta és felhasználta a kompozíciójához. Az emlékmű elrendezése valószínűleg visszavezethető Franz Leopold Schmitner (1703-1761) egykorú metszetére, mely a Vitám et Sanguinem allegóriája (egykor Bubics Zsigmond püspök gyűjteményében, ma MNM TKCs, ltsz.: 53.1123) és egy Meytens köréből származó, Mária Terézia a királydombon című festményére. XIV-7. Fadrusz a metszethez hasonló beállításban formálja meg a főalakot, és a nemesek felajánlkozásának értelmét kitágítva jelképessé teszi a jelenetet: „Azért is úgy fogtam föl, hogy az ellenség le van verve, a talaj tele van az elmúlt csata maradványaival, a királynő egy magaslatra tart kísérőivel, és a mágnás bemutat az országba: íme, itt állanak hű magyarjaid". Ma már nehéz eldönteni, hogy valóban olyan hatásos és korszakos emlékmű volt-e a carrarai márványból kifaragott hatalmas szoborcsoport. A korabeli napi sajtó és folyóiratok tanúsága szerint igen. Lyka Károly megfogalmazásában: „az első magyar szobor, melyben van epikai erő és nagyság. Az első, mely nem emlékeztet semmi más szoborra, sem újra, sem régire" (Új Idők 1897, 464). A közönség és a kritika egyöntetű dicsérete mellett a király a szobor leleplezésekor e szavakkal ismerte el, hogy Fadrusz művében „nemcsak e régi koronázó város hazafias polgársága a trón és haza iránti hű ragaszkodásának és szeretetének, hanem egyszersmind mint a király és nemzet közötti áldásos összhangnak és az utókor soha el nem évülő hálájának jelképét" látja (Budapesti Napló 1897. május 17,1-3). F. M.