Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció - HORVÁTH GYÖRGY: A „megrendelt" történelem. Históriai képek a sztálinizmus szellemében
A világnak ebben az értelmezésében nem volt helye a megalkuvásnak, a maszatos kompromisszumnak. Kondor művészetében mindig az egész tükröződött, bármiről beszélt, és a jó követelése világított minden munkájában. Neki nem voltak - nem lehettek - megélhetési képei, rajzai, karcai. Egy arca volt. Ezt hol elfogadta a kor, a világ, hol nem. Ha igen, gazdagabb lett tőle. Ha nem, szegényebb. Ha igen, ösztöndíjjal, díjjal, kiállítással segítette az életmű növekedését. Ha nem, hiú igyekezettel büntetni akarta, korlátozással, megvonással - mindhiába. Kondor Béla mindössze 25 éves volt 1956-ban. Es szinte hihetetlen még ma is, amit Kondor Dózsa-ciklusával megteremtett. Kapott (vagy választott?) egy évek óta „agitprop"-pá silányított, elvárásokkal körülrakott témát. És felemelte, és megtisztította, és valami nagyon emberit, tiszta drámát formált belőle, nagy, látomásos európai grafikát, Dürer és Rembrandt grafikáját idéző művet, mely egyben Hieronymus Bosch vízióival is rokon. Mintha a tanítványuk lett volna, s hát hiszen az is volt: a Képzőművészeti Főiskoláról, ahol Barcsay tanította a rajzolás elemeire, ahonnan nagybányaias szemléletű festőtanára elkergette, s ahova a művésznek igen gyenge, de pedagógusnak sokat érő Ék Sándor mentette vissza - a rokonaiként megnevezettekhez járt tanulni a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályára és Könyvtárába. Hogy aztán az ő tüzükben edzett szerszámokkal - gondolatokkal és formákkal - alkossa újra az ember történetévé a Dózsa-históriát. A teljesítményen túl, persze, más hihetetlen is történt a Kondor Béla Dózsájával. Elfogadták. Mi több, ez a diplomamunka általános sikert aratott. Művészavatásról írt a korabeli kulturális sajtó, 36 és értő tanulmányban méltatta a frissen induló Új Hangban, az ifjú irodalom lapjában, a nagyszabású művészetszervező és teoretikus munkájának fiatalkori csúcsán lévő Németh Lajos. 37 No igen. 1956 nyara volt. Nagyreményű idő. Hogy mi lett belőle, tudjuk. Nem kell részletezni. A hatalomnak, úgy tűnik, nem volt rá szüksége (és nem volt hozzá szempontja, és talán el is ment tőle a bátorsága), a művészeknek pedig a kedve, hogy a történelmet idézze. Az a néhány „eltévedt lovas", amelyik a Tavaszi Tárlaton a történelem feliratú témamezőre lépett, nem is annyira eltévedt, inkább elkésett lovas volt. Az 1957-es év másik két nagy kiállítása körül 38 - természetesen - a Magyar Forradalmi Művészet merített bő vederrel a történelmi ábrázolások hombárjából. Új művekkel azonban nem szolgált. Az új művek megrendelésének később, 1958-59-ben jött el az ideje. Közeledett ugyanis az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója, pályázatot hirdettek, és ennek nyomában jelentős mennyiségű megrendelés áramlott ki a hivatalokból. A termést a VII. Magyar Képzőművészeti Kiállításon lehetett megszemlélni. 39 A tárgyszerűség megkívánja, hogy leszögezzük: volt ott igen jeles munka is. Példának okáért Kondor Béla rézkarcainak egy csoportja. 40 Újabb jubileumot és újabb megrendeléseket hozott az 1960-as év, a felszabadulás 15. évfordulója. A téma mi más lehetett volna: a közeli múlt, az 1945-tel kezdődött történelemteremtő idő. A megszólítottak pedig a grafikusok voltak, huszonhármán. Feladatuk: rézkarc-mappa komponálása a tizenkilenc megye és Budapest közelmúlt történelméről, az államosításról, Miskolc városáról stb. 41 Ezzel a jubileummal és ezzel a megrendeléssel véget ért a történelem ábrázoltatása a magyar képzőművészetben. Olyannyira, hogy a következő - a IX. sorszámot viselő - Magyar Képzőművészeti Kiállításon 1962-ben egyetlen történelmi ábrázolat se szerepelt. 42 Az átpolitizált történelmi képek szerepét és helyét előbb a munkaábrázolások vették át. 43 Aztán a hatvanas évek közepétől, a jubileumi városdíszítő plakátok. 44 A fél- és egészcentenáriumi fellelkesülések - 1967-ben a NOSZF 50. évfordulója, 1968-ban a KMP megalakításának 100. évfordulója, 1969-ben a tanácsköztársasági jubileum, 1970-ben Lenin századik születésnapja - az új idők szellemében nem megrendelt történelmi festményeket, nem történelmi tárgyú grafikákat, hanem plakátokat és emlékszobrokat gyümölcsöztek. 45 Úgyhogy inkább kivételként, mint egy régi gyakorlat feltámadásaként vagy folytatásaként kell számontartanunk az 1968-as XI. és egyben az utolsó számozott Magyar Képzőművészeti Kiállítás anyagában felbukkanó - jobbadán mégis az aktuális jubileumokhoz csatolódó - történelmi munkákat. Szülőjük azonban már nem a megrendelés volt, hanem a megszokás, illetve az egyéni elszánás és invenció. 46 A „történelemábrázolás végéről" beszélni persze a megrendelt történelemábrázoltatás befejezésének regisztrálásakor még a Francis Fukuyamáénál is nagyobb hiábavalóság volna. Neki ugyanis megvan a mentsége: nem látott a jövőbe, amikor a hidegháborúnak mondott szovjet-amerikai szembenállás 1989-90-es fordulata fölötti lelkesedésében a történelem végéről beszélt. Mi a megtörtént dolgokat számláljuk, az pedig, hogy valami van vagy nincs, megtörtént vagy sem, (általában) könnyen eldönthető. Történelemábrázolás pedig volt, van és lesz. Igaz, az állami kereslet megszűnt, és később sem az 1972-es Dózsa-kiállítással, sem az 1971-es Dürer-kiállítással se sikerült életre galvanizálni. 47 Annál tágabb mezők nyíltak viszont a művészek számára a maguk életmunkájában. Hisz a közösen vállalt Dürer- és Dózsa-gyakorlatok is a tárgy egyéni interpretálásának sokféleségét produkálták. Ki-ki élt hát hajlamai szerint a tárggyal, s faragott belőle allegóriát, játékot. S hogy műve milyen lett, csak rajta múlott.
