Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció - HORVÁTH GYÖRGY: A „megrendelt" történelem. Históriai képek a sztálinizmus szellemében

le akarták fotografálni,

7 meg akarták rajzolni

8 a dolgokat hogy mi történt, és mi maradt az országból, a városból, milyenek a romok, a berogyott hidak, a kiégett házak, milyen a tetőtlen, üres királyi palota, milyenek az emberek. Ilyen riportkiállítás volt az egyik legelső tárlat is, ami a harcokat követőleg Budapesten megnyílt: 1945. május 24-én a Vörös Hadsereg hadifestőinek rajzaiból rendezett kiállítást a Magyar Művészek Szabad Szervezete. A vernisszázst találkozó követte, melyen az ugyancsak szovjet katonaként hazaérkezett Ék Sándor mutatta be Grekov Stúdió-beli bajtársait a megjelent magyar művészeknek.

9 Rajzolt-riportozott Ék Sándor is, ő azonban nem állt ki frissiben a dolgaival. Vázlatait, emlékképeit előbb feldolgozta: nagyobb, tónusos szénrajzokon harci jeleneteket formált belőlük: egy orosz ágyúüteget a Hősök terén, egy orosz lovas járőrt valamely kisvárosi utcán, Steinmetzet és Osztapenkót, a két hősi halált halt parlamentert, a Móricz Zsigmond téren át terelt német foglyokat stb.

10 E rajzokból számos reprodukció készült középületek, iskolák számára. Ék Sándoron kívül nem ismerek, és gondos kutatással se találok olyan magyar művészt, aki a háborús hónapok sokkjából később történetmondó-történelemíró művet akart volna fabrikálni. Tájképet, azt igen

11 - de hát eze(ke)n a rom, a roncs csak higgadtan szemlélt motívum, semmi több. Történelmi tárgyú képet nem rendeltek a hivatalok sem. Pedig 1848 centenáriuma szinte kívánta volna a felidézést, mégse született ilyen mű az ünnepi plakátot, a jelvényt meg Ferenczy Béni kongeniális Petőfi-szobrát leszámítva (az is raktárba süllyedt, nem került köztérre). A politikai emlékműveket most nem számítanám a történelemidéző alkotások körébe. Más volt a feladatuk és az ikonográfiájuk is. Néhány későbbi jelenség azonban csöndben, de határozottan érlelődni látszott már e korai esztendőkben is. Mindenekelőtt megmutatkoztak az első „birtokba vevő" gesztusok. A Szikra, az MKP kiadója megjelentette Derkovits Gyula 1930-as Dózsa című fametszet-sorozatának mappáját. Gesztusával jelezte: magáénak vallja a művet is és a művészt is. Joggal vélte „sajátjának" a művészt, hiszen Derkovits 1930-ban valóban kommunista volt, és a Dózsával ténylegesen az elnyomottak általa is teljes intenzitással meg- és átélt sorsának jelképét kívánta megteremteni. A Derkovits művét bemutató Horváth Márton azonban ennél is tovább ment. Nemcsak a „párthoz tartozónak" mutatta be, de teljesen ki is sajátította a művészt és a művet. A Szabad Népben megjelent cikkének

12 nem csupán az a füllentése bántó, hogy tudniillik csak most, elkészülte után 15 évvel jelenik meg a sorozat - miközben tudnivaló volt, hogy (igaz, kicsinyített formátumban) az 1936-os könyvnapra Bálint György előszavával már kiadta egyszer a Gondolat című, KMPközeli folyóirat - hanem az, ahogy „elővezette" az egészet, ahogy megjelenítette a művet sugalló-diktáló pártot és a jó médiumként fungáló művészt. Tartalmi „összefoglalóját" érdemes ide idézni: „A metszetek mindent átfogó harcról beszélnek. A kasza éle felszáll az égre, Dózsa György várfokra lép, győzelmi zászlója ellepi az eget. Aztán a megtorlás: a karóba húzottak máglyája, tüzes trón és pellengér, dühtől, kíntól, haláltól és kegyetlenségtől vicsorító fogak. Végül az igazi győzelem, az utolsó kép: széttört börtönrácson át új harcra indulók serege. Tizenöt év telt el, s ma már ennél az utolsó lapnál: a győzelem rohamánál tartunk. Werbőczy Magyarországának örökre vége, és az a politikai és művészi gondolat, amely a Hunyadi tér 10-ből indult el, előtör és győzni fog. Erre tanít nemcsak a nép harcban kiontott vére, hanem nagy művészünk, Derkovits Gyula élete, műve és halála is." Itt máris feltűnt a korszak jellemző birtokba vevő birtokragja is: „nagy művészünk". Igaz, most még csak szórvány a szövegben. A java majd 1949 után jön el, amikor a párt, mint egy telhetetlen kisgömböc, immár mindent és mindenkit bekebelezett, az államot, a vagyont, az embereket, amikor mindenki beállt a sorba, ha jót akart magának, és vállalta, hogy lesz - a magunk körében maradva - „művészünk"-ké, aki „festészetünk, szobrászatunk, grafikánk" új stílusú, új példát követő és adó műveivel „ajándékozza meg dolgozó népünket". Addig azonban még hátra volt négy év. Addig még lehetett egy kicsit kalandozni, külföldi művészeti kapcsolatokat keresni, Európai Iskolát alapítani, elvont képeket festeni és róluk jót írni. Még szabadott vissza is beszélni: az őket denunciálva szorgos szolgálatra jelentkezőket rendreutasítani.

13 A nyílt „agitprop"-ot pedig csak némi pironkodással lehetett kiállítóterembe ereszteni.

14 Az idők szavát azonban nem az Európai Iskola avantgárdjai és nem is a nyomuló új szellemet bocsánatkérő mosollyal prezentáló művészettörténész hallotta meg kísérteties tisztasággal, hanem egy festő és építész, Fekete Béla, akiből - vélhetőleg épp a világosan látott jövő elől szaladva - nemsokára építő-„iparos", kivitelezővállalati vezető lett, hogy aztán évtizedekig ne nyúljon ecsethez. Fekete Béla cikke

1:> igen tanulságos olvasmány, idemásolni azonban tapintatlan dolog volna. Ám kulcsmondatairól nem szabad lemondanunk! íme: „...a politikus általában a képeknek és a szobroknak csakis a témáját veszi tudomásul, csakis a témát értékeli ki a maga elvei vagy világnézete számára...", mivel „csak a mű témája az, ami egyértelműen szavakba, mondatokba foglalható össze, és amely ily módon bekapcsolható a politika fogalomrendszerébe". A mű „teljes tartalmával" ez az egyszerűsített elmejárás nem tud mit kezdeni. „így tehát, ha a politika és a képzőművészet találkoznak, akkor biztosak lehetünk abban, hogy abból politikailag kiértékelhető témák: csataképek, politikai jelenetek, államférfiak képmásai, politikai eszmék »nemtoi« stb. születnek." Erre a pontosan megjósolt találkozásra alig két esztendő múltán került sor, 1949-ben. Ekkor hangzott el a közben egyeduralomra kapaszkodott MDP legfelsőbb vezetői körébe tartozott Révai József - a frissen kinevezett népművelési miniszter - szájából az a megrendelés,