Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció - BASICS BEATRIX: A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye mint a történelmi festészet forrása

recht főherceg portréinak megvétele volt, s a két nagyméretű Barabás-festményt meg is vette a Képcsarnok Egylet. 1860-tól pedig egy - részben - művészekből is álló bizottság véleményezett minden vásárlást. (Barabás, Kiss Bálint és Ligeti Antal volt a három művész a kilenctagú bizottmányban.) 1862-ben vették meg a nem sokkal korábban elhunyt Markó Károly hagyatékának nyolc „csinos tájképét". 1861-ben újraválasztották az Egylet igazgatói választmányát, s az új elnök báró Prónay Gábor lett. 1852-ben az újraéledő Pesti Műegylet kiállítását a Nemzeti Múzeum előcsarnokában és folyosóin rendezte, s ez még inkább ismertté tette mind az odaajándékozott műveket, mind pedig a tényt, hogy rendszeresen adományozott képeket a múzeumnak. Az 1862-es kötet közölte az 1845 és 1851 között vásárolt művek listáját. Tanulságos megismernünk ezeket, hiszen több évtizeden át voltak a közönség számára láthatóak a múzeum képtárában, s az ötvenes-hatvanas években nemcsak a közönségre, de a művészekre is nagy hatást gyakoroltak. A legelső kép - nem véletlenül - Barabás reprezentatív József nádor-portréja. Barabástól viszonylag sok munka került a Képtárba, a Vándor oláh család, ahogy a listán szerepel, a pesti magyar gyalog polgári őrsereg ajándékaként. Liszt Ferenc térdképe mellett a későbbi Habsburg-galéria már említett két arcképe is felsorolandó. Más művésztől is vettek portrékat, így Kiss Sámueltől, Kiss Bálinttól, Lieder Frigyestől, Ligeti Antaltól, Donát Jánostól, és Kovács Mihálytól (talán inkább történelmi portréként) említhetjük Tinódi Sebestyén, az utolsó magyar lantos című arcképét. Sok a tájkép, az életkép és a csendélet, sőt, állatképet is találhatunk, Weber Henrik Oroszlánok című munkáját. A művészek - Kisfaludy Károly, Kerpel Lipót, Ligeti Antal, Schäffer Albert, Kovács Mihály, Komlóssy Ferenc, Markó Károly és Ferenc, Brodszky Sándor, Marastoni Jakab és József, Haan Antal - többnyire a korszak jeles festői voltak. Viszonylag kevés a történelmi eseményábrázolás: Orlaytól a Szent István király és az orgyilkos (1850), Than Mórtól a Nyáry és Pekry elfogatása (1854), Madarász Viktortól a Hunyadi László siratása (1859) ugyan ide került a listára, de későbbi vásárlás, illetve adományozás volt. Egy-két korábbi mű is akad: Kupeczky 1740-es önarcképe, Gróf Batthyány József hercegprímás arcképe 1794-ből. Nyolc évvel később, 1870-ben jelent meg Ligeti Antal képtárkatalógusa, A Nemzeti Múzeum Képcsarnokának ismertető lajstroma a festészek rövid életrajzával címmel. Ligeti ekkor képtárőr volt, Kiss Bálint 1868 év elején történt elhunyta után kapta meg az állást, s e kiadvánnyal igen alapos munkát végzett. (Sajátos amúgy, hogy a Képcsarnok Egylet és a Képtár neve ekkor már összeolvad - a címben Képcsarnok szerepel, a tanulmány szövege a Nemzeti Múzeum Képtáráról szól.) A bevezető a múzeumi festménygyűjtés története kapcsán a következőket jegyezte meg: „Dicső emlékű József főherczeg nádor hathatós pártfogása s a szellemi aléltságból felébredt nemzet áldozatkészsége oly mérvben karolta fel a N. Múzeum ügyét, hogy lassankint a könyvtár mellett jelentékeny természeti és régészeti gyűjtemények is alakultak: csak képtár nem bírt létesülni. Három évtized telt már el a múzeum alapításától, s még egyetlen csarnoka sem volt, hol az ősök művészi ecsettel megörökített dicső tettein felbuzdulhatna a késő utód, hol a művészet bájhatalma a szépnek cultusába avathatá vala a nép fiát, s hol a kezdő művész a régi mesterek műveit tanulmányozva azokból dicső, de rögös pályájára ösztönt és lelkesedést meríthessen." A Képtár történetét így folytatta: „A múzeumnak azonban legelső feladata volt: nemzeti irányban hatni... E célból alakult meg 1845 elején a Nemzeti Képcsarnokot létesítő egyesület..." Ligeti a Képtár másfajta gyarapodását is megemlítette; az első magyar felelős minisztérium 76 festményt ajándékozott a múzeumnak, a Pesti Műegylet pedig évi műlapjainak eredeti festményeit adta oda rendszeresen. Ligeti felsorolta az ötvenes-hatvanas évek legfontosabb szerzeményeit is, amelyek között található volt régi mesterek és kortárs magyar művészek műve egyaránt. Báró Sina Simon Barabás hatalmas képét, A Lánchíd alapkőletételét adományozta a Képtárnak, gróf Teleki Miksa pedig Madarásztól Zrínyi és Frangepánt vette meg. 1868-ban egy újabb közismert történelmi festményt, Székely Bertalan Mohácsát egy pesti polgár, Fuchs Gusztáv vásárolta meg a múzeum számára, az Egri nőket pedig az egervidéki hölgyek adományozták. A Pesti Műegylet egy másik jelentős Madarász-munkát, a Zrínyi Ilona Munkács várában címűt adta át. Jól látható tehát, hogy a legismertebb és legjobb történelmi képek a hatvanas években - keletkezésük után nem sokkal vagy éppen azzal egy időben - kerültek a Képtárba. 1870-ben, Ligeti katalógusa írásának idején éppen Benczúr Hunyadi László búcsúja volt az utolsó vétel. S a képtárőr derűlátón jegyezte meg előszava utolsó soraiban, hogy a Képtár „biztosan remélhető gyarapodási aerának néz eléje", mivel a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium hazai művészeti életünk előmozdítása végett tervei szerint évente pályázatot tervez kiírni, s a jutalmazott művek a Képtárba kerülnek. Milyen is volt ez a Ligeti által újrarendezett Képtár? Az első megnyitótól nyomon követhettük kiállításának alakulását, hogyan lett a kétteremnyi bemutatóból jelentős kiállítás. Ligeti hét teremben rendezte el a gyűjteményt, s a kiállított anyag nemcsak mennyiségében, de összetételében is jelentős változásokat mutat a Kiss Bálint-féle tárlattal összehasonlítva. Az első terem történelmi arcképeket mutatott be: a válogatás - a kínálat következtében - meglehetősen esetleges, s az összeállítás vegyes, mind a képek színvonala, mind pedig az ábrázoltak jelentősége tekintetében. Az 51 festmény között van az ábrázolt életében keletkezett munka, például a Lorántffy Zsuzsanna-portré, amely nem sokkal később sok vita tárgyává vált ugyan, mégis ikonográfiái szempontból olyan alapművé vált, amelyet a század folyamán számos művész másolt (Szemlér Mihály: A Rákóczi család, litográfia, 1861, vagy Grund Vilmos: Történelmünk legkiválóbb nőalakjai, litográfia, 1860-