Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció - BASICS BEATRIX: A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye mint a történelmi festészet forrása

as évek), s így a köztudatban hitelességéhez kétség nem fért. Vannak azonosítatlan arcképek, mint Mátyás királyéi, és sok a 19. századi mű, mint Borsos kiváló reprezentatív portréja Esterházy Pál hercegről, a Batthyánykormány külügyminiszteréről, vagy Peter Krafft Károly főhercege. Az elrendezés - szemben a későbbi, a Történelmi Képcsarnok létrejöttekor megrendezett kiállítással - nélkülözte az időrendiséget, a jórészt 19. századi művek kerültek minden különösebb rendezőelv nélkül egymás mellé, s az ábrázoltak is nagyon különböző jelentőségűek voltak; történelmünk kiemelkedő alakjai mellett sok kevésbé vagy alig ismert személyiség jelent meg. A második terem neve Magyar művészek csarnoka, s az itt bemutatott művek mesterei szinte kivétel nélkül a 19. században éltek és alkottak. A két kivétel Kupeczky és Mányoki. Sajátságos, hogy Krafft két nagy történelmi kompozíciója is itt lett kiállítva, nyilván inkább témája és megszerzése okán, mint alkotója révén. E teremben tematikailag roppant vegyes anyag volt látható: a szentképtől az életképig, a történelmi jelenettől a portréig, az állatképtől a tájképig minden megtalálható. Itt szerepeltek - a két Krafft-kép mellett - a magyar történelmi kompozíciók: Kiss Bálinttól a Jablonczay Pethes János búcsúja, Madarász Zrínyi Ilonája és a Hunyadi László siratása, valamint a Zrínyi és Frangepán, Székelytől a /7. Lajos holttestének megtalálása, az Egri nők, a Dobozy, a Mohács, Wagner Sándortól a Dugovits Titusz, Thantól a Nyáry és Pekry, az Imre király, Orlay Zách Feliciánja, Molnártól a Dezső vitéz önfeláldozása és végül Benczúrtól a Hunyadi László búcsúja. Mellettük egy furcsa amatőr vállalkozás: Teleki Blanka grófnő másolata Rubens Thomiris szittya királynő, mint Cyrus legyőzője című képéről. A válogatás reprezentatív metszetét adta az 1848-1867 közötti történelmi festészetnek, a legjobb műveket bemutatván. Hogy ezek a leghíresebb és a nagyközönség számára legismertebb művek lehettek, abban valószínűleg a múzeumi Képtárban való bemutatásuknak legalább akkora szerepe volt, mint a grafikai sokszorosításuknak. A harmadik terem a Markó-csarnok nevet kapta, jóllehet nemcsak Markó képei szerepeltek benne. A Markó család tagjai - ifjabb Markó Károly, Ferenc, András és Katalin - készítették ugyan a tájképek túlnyomó részét, de mellettük más művészek tájképei is láthatók voltak. Ligeti Antal (Dévény vár romja, Palermo látképe) Markó-tanítvány volt, amellett rendező is, a képtár őre, Brodszky Sándor Saskő várát ábrázoló festményét a Képcsarnok Egylet vásárolta meg, csakúgy, mint Keleti Gusztáv Ős erdőjét. Néhány kevésbé jelentős művész - Szilassy Géza, a csendéletfestő Szentgyörgyi János, Orient József - munkái mellett életképek is megjelentek: itt helyezték el Barabás Vásárra induló oláh családját, de Sterio Károly Magyar konyha című akvarellje is ide került. Egy Munkácsy-kép - Zivataros tájkép földművelő alakokkal - a Képcsarnok Egylet ajándékaként lett kiállítva a Markó-csarnokban. Megjegyzendő, hogy a tájképek között sok a magyar történelem szempontjából jelentőséggel bíró helyszíneket bemutató darab például Markó korai temperasorozata a Kárpátokról s várakról. A negyedik, ötödik és hatodik termek jórészt a Pyrkerképtárra, illetve a Jankovich-gyűjtemény néhány darabjára épülnek, Ligeti elnevezésével élve az olasz iskolát (87 darab), a német és olasz iskolát (176 darab), valamint a különféle iskolákat (82 darab) képviselik. Néhány esetben olyan kép is került a termekbe, amely nem egészen az elnevezésének megfelelő, így a negyedikben két Claude Lorrain-tájkép, az ötödikben egy Rubens-követő portréja, vagy egy Hamilton-állatkép, vagy akár Van Dyck egy portréja - ez éppen csak néhány abból a 76 képből, amelyeket a 48-as kormány adományozott a Múzeumnak. A különféle iskolák termében állították ki I. Ferenc József és Albrecht főherceg 1853-as portréit Barabástól, valamint József nádor arcképét, Wagner Sándornak a koronázás alkalmából készített nagyméretű Erzsébet királynéját, Josef Danhauser osztrák történelmi sorozatát s még jó néhány osztrák festő művét. Az utolsó terem a nagy európai múzeumok ismeretéről és kiállításaik követéséről árulkodik: művészarcképeket és önarcképeket mutat be. Az arcképek nemcsak képzőművészeket, hanem zenészeket, színészeket is ábrázolnak, s kivétel nélkül a 19. században készültek. A múzeumi Képtár Ligeti elrendezésében már más európai múzeumok tárlataival bátran felvehette a versenyt. Mind a képek mennyisége, mind pedig művészi színvonaluk megfelelt a korszak múzeumi képtárról alkotott elképzeléseinek. Biztosak lehetünk benne, hogy befolyással volt a közönségre s a művészekre egyaránt. Éber László megítélése szerint „bizonyos, hogy a tekintélyesre szaporodott gyűjtemény művei közül a történeti tárgyú, nemzeti vonatkozású festmények keltették föl leginkább a nagy közönség figyelmét... A magyar festészet történetének heroikus korát élte, abban az értelemben, hogy nemzeti múltunk dicsőséges és szomorú eseményeinek az ábrázolása volt művészeink nagy részének legfőbb célja, a közönség legnagyobb gyönyörűségére". Nehéz ma már megítélnünk, hogy ez mennyire volt igaz, az azonban bizonyos, hogy a magyar művészek csaknem kétszáz művét bemutató Képtár a hatvanas években legnagyobb számban történelmi kompozíciókkal gyarapodott. Pulszky Ferenc 1870-ben, hivatalba lépésekor a képtár újabb átrendezését tartotta szükségesnek, s ehhez a költségvetés tetemes összeget ítélt meg. Az Esterházyképtár megvételével ez még inkább elkerülhetetlenné vált, s az az 1871-ben hozott törvény révén Országos Képtárként a magyar állam tulajdonába került. Az Akadémia palotájában kiállított új gyűjtemény és a Nemzeti Múzeum Képtárának egymás mellett létezése fölvetette az egyesítés kérdését. Henszlmann Imre volt az első, aki új múzeumépület emelését javasolta, bár ez csak jóval később valósult meg. A Nemzeti Múzeum Képtárának fejlesztése továbbra is napirenden maradt, s a megalakuló Országos Magyar Képzőművészeti Társulat átvette és folytatta a megszűnő Műegylet adományozói szerepét. 1875-ben a Képcsarnok Egylet bele-