Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció

XIII-7. A gondolat, hogy Munkácsyról egy jelentős képet kell rendelni valamely kiemelkedő fontosságú középület számára, nem volt új. Már 1882-ben felmerült, hogy a festendő kép témája a honfoglalás (pontosabban Árpád honfoglalása) lehetne, és hogy a művet a tervezett új Országházban kellene elhelyezni. Az év februárjában, a Krisztus Pilátus előtt hazai bemutatása alkalmával rendezett országgyűlési lakomán Jókai vetette fel, „hogy mennyire méltó volna a magyar nemzethez, hogyha őseink honalapításának képe az évezredes ünnepély alkalmára Munkácsy ecsetje által megörökíttetnék, a mely kép méltán helyet foglalhatna az akkor mindenesetre készen leendő új országház nagytermében". Mégis a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházi mennyezetképének sikere kellett ahhoz, hogy ez a javaslat megvalósulhasson. Munkácsy hatalmas ambícióval fogott munkához, és - mint vele majdnem egy időben Thorma János és nem sokkal később Hollósy Simon - megpróbálta a lehetetlent: naturalista felfogásban történelmi képet festeni. E célból, miközben a hosszú és keskeny képmező kompozíciós súlypontjait rajz- és színvázlatok hosszú során kialakította, széles körű tájékozódásba kezdett a honfoglalással kapcsolatos hazai történelemszemlélet és annak megfogható és ábrázolható részletei iránt. Mert, mint egy hozzá írott levélben Salamon Ferenc találóan megjegyezte: „Egy históriaírónak még jól állhat elmondania, hogy nem dönti el a vitás kérdést, de egy históriai festőnek el kell dönteni." Munkácsy a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Bizottságához fordult információkért, de az ország egész területéről kapott a régi magyarok viseletére, fegyverzetére vonatkozó leírásokat, sőt tárgyakat. 1891 októberében pedig Tisza Lajos egy Ecsy nevű fényképész kíséretében beutazta Magyarországot, hogy megfelelő arctípusokat találjon a honfoglalók megjelenítéséhez. Végül a reformkor és Jókai által megrajzolt Árpád méltóságteljes alakját tette kompozíciója főszereplőjévé: „Árpádban elismeréssel kell fogadnunk a nagy embert, ki népének hazát és jövendőt alapított. [...] Egy puszta hódítónak nem lett volna e föld megszerzése nehéz mű, [...] de Árpád nem akarta nemzetét pusztító vész gyanánt mutatni be azon népeknek, kikkel majdan együtt kell élnie, nem akart égetve, gyilkolva jelenni meg a már akkor mívelt Európában, tudva ősei példájából: hogy a puszta erőszakon alapult hatalom nem tart soká. Az Attila országáról való rege elég ok lehetett népének azt örökségül visszakövetelni s fegyverrel elvenni; de nem volt elég Árpádnak, kinek lelke a jövő századokba látott." (JÓKAI 1969) A kép 1893 tavaszára készült el, és a magyar kormány engedélyével Munkácsy kiállította a párizsi Szalonban, majd részben az ott elhangzott kritikák, részben saját észrevételei alapján 1893 őszén nagymértékben átdolgozta. A klasszicista akadémizmus stílusjegyeit viselő utolsó változatot 1893. december 20-án írta alá, majd miután még egyszer bemutatta Párizsban, ezúttal Georges Petit galériájában, február folyamán küldte haza. Mivel az országház építése a tervezett időponthoz képest késett, ekkor még semmiképpen nem lehetett volna a Honfoglalást az eredetileg megjelölt helyére tenni. Ezért a Nemzeti Múzeum dísztermében - akkor a felsőház ülésterme volt - állították ki. A fogadtatás egyöntetűen pozitív volt, a magyar kormány és az Országházépítési Végrehajtó Bizottság küldöttei „hazafias gyönyörrel" tekintették meg a kész művet. Ekkoriban merült fel először annak lehetősége, hogy a kép mégsem alkalmas a Parlament épületében való elhelyezésre. Munkácsy hitetlenkedve fogadta ezt a hírt, és bízott benne, hogy félreértésen alapul. Interpellációra válaszolva, 1894 áprilisában Wekerle Sándor miniszter leszögezte, hogy a Honfoglalás a képviselőház üléstermében, az elnöki emelvény mögött fog elhelyezkedni. Hogy mégsem így történt, az Steindl Imre ellenállásának köszönhető; ő ugyanis valóban csak dekoratív pannókat tudott elképzelni az országház gótikus belső tereiben. Miután Munkácsy 1897-től magatehetetlen beteg lett, Tisza Lajos pedig 1898 januárjában elhunyt, az építész mindent megtett azért, hogy a kép ne kerüljön a Parlamentbe. Vitatható az a Munkácsy-irodalom által felvetett elgondolás, hogy a Honfoglalás felállítását a parlamenti ülésteremben politikai okból mellőzték volna,