Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - IX. A birodalmi patriotizmus és a magyar történelem
IX-15. dozása királyáért, 1330-ik évben című festményével aratta 1855-ben, ezt a képét a Pesti Műegylet a tagjainak járó éves prémiumlapként Párizsban litografáltatta is. Az egyesület határozatának megfelelően azok a képek, amelyeket sokszorosításra kiválasztottak, ajándékként a Nemzeti Múzeum Magyar Képcsarnokába kerültek, Molnár képe így múzeumi elhelyezést is nyert. Valószínű, hogy a múzeumi kiállítás lebeghetett Molnár szeme előtt akkor, amikor Budavár visszavételét ábrázoló képének méretét pontosan a Dezső vitézzel egyezően szabta meg, talán kezdetben annak párdarabjául szánta művét. A Nemzeti Múzeum históriai tárgyú festményei között ugyanis 1858-ban még nem szerepelt olyan festmény, amely Budavár nevezetes visszavívását ábrázolta volna. Molnárnak Budavár visszavívását ábrázoló képéből azonban mégsem válhatott a Dezső vitéz párdarabja a múzeumi kiállításban, mert időközben kiválasztotta azt megvételre az udvari kancellária. Sajnos nem tudjuk, hogy a festés mely stádiumában történt a kiválasztás vagy a megrendelés, s kötődtek-e hozzá a téma ábrázolásával kapcsolatos feltételek is. Molnár képe 1858 óta az osztrák nemzeti képtár (korábban: császári gyűjtemények) birtokában volt, és úgy tűnik, hogy Bécsben a hasonló témájú ábrázolásoknak mintegy mintaképévé vált. Molnár kompozícióját egyszerűsítve ugyan, de érezhetően követi Eduard Kaiser Buda visszavívását ábrázoló litográfiája is. (Josef Hasslwander rajza után, MNM TKCs) Molnár képének kiválasztása nem volt véletlen. Budavár visszavételének jelenetét ugyanis igen alkalmasnak ítélhették 1858-ban arra, hogy mintegy példaként bemutassa a birodalom népeinek közös küzdelmét és történelmi egymásrautaltságát. Molnár ezt a művét kétségtelenül a birodalmi patriotizmus szellemében festette meg: képén az osztrák császári seregek és a magyarok vállvetve küzdenek a közös ellenség, a „pogány" törökök ellen. A kép középterében, fénybe állítva, a csapatát vezénylő hadvezért látjuk, akinek arcvonásai leginkább Lajos Vilmos badeni őrgróféra, a császári ostromló hadak egyik főparancsnokára emlékeztetnek, s akit kora legkiválóbb hadvezérei között tartottak számon. Felemelt karjának intő mozdulatát még hangsúlyosabbá teszi a mögötte lobogó, kétfejű sasos császári zászló. Másik kezében tartott kardja mögött egy magyar hajdú alakja tűnik fel, aki felett ott lengedez a magyar zászló. Az osztrák főparancsnok lendületes mozdulata tehát mintegy egyesíti a zászlók által is jelképezett kétféle erőt: az osztrák és a magyar csapatok erejét. A képnek ez az értelme igencsak megfelelhetett Ferenc József elképzeléseinek, aki, amint köztudott, seregeinek egységében látta birodalma fennmaradásának egyetlen tényleges biztosítékát. Molnár képe birodalmi szemlélete ellenére a magyar históriai hagyományoknak is eleget tesz: a nehéz kézi tusában előrehaladó csapatok élén - a történelmi tényeknek megfelelően - ott küzdenek a magyar hajdúk. Néhány közülük el is esett már a „királyért s a hazáért". Molnár képének megkomponálásakor a korszak egyik legismertebb históriai sorozatának, a müncheni Hofgarten történelmi képeinek egy Dietrich Montén által festett csatajelenetét vehette alapul (A bajor csapatok megostromolják a törökök hadi sáncait, 1830). Molnár képe meglehetősen visszhangtalan maradt pesti kiállítása után 1858-ban. Feltételezhetjük, hogy a birodalmi történelemszemlélet ilyesfajta megnyilatkozását ekkoriban sokan kínosnak találhatták, különösen, ha meggondoljuk, 1859-ben lett volna tíz esztendeje annak, hogy 1849 márciusában nem egymás mellett, hanem éppen egymással szemben harcoltak Budán a magyar és az osztrák csapatok. S. K. VU 5 (1858) 419; TURCSÁNYI 1938, 231; SZAKÁLY 1986,12-13. (Az illusztrációk között Eduard Kaiser litográfiája); Wien 1989, Nr. 26.
