Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - Ács PÁL: Apocalypsis cum figuris. A régi magyar irodalom történelemképe

Érthető tehát, hogy a reneszánsz és barokk korban a magyar történelmi gondolkodás mozgásterét is javarészt ez a hagyomány szabta meg.

30 Evidenciaszámba megy, hogy a magyar protestáns egyházak köreiből kikerülő irodalmi alkotások jelentős része - Apokalipszis-kommentárok, és mennyország-leírások véget nem érő sora - kapcsolódik az utolsó ítélet kimeríthetetlen témájához,

31 de a katolikus irodalom, illetve a világi költészet sem érintetlen ettől az eszmekörtől.

32 Tárgytörténeti számvetés helyett izgalmasabbnak ígérkezik szemügyre venni az apokaliptikus irodalom mozgásterében zajló változásokat. A történelem végéről szóló, szüntelenül újramondott elbeszélések tükrében ugyanis mindig megpillantható a történelmi valóság egy-egy szelete. A bibliai témákat feldolgozó alkotások szinte minden esetben aktualizálják témájukat: vagyis tartalmaznak saját korukra vonatkozó utalásokat. Ezek megfigyelése, elkülönítése és értelmezése révén egyfelől korábban nem ismert történelmi tények birtokába juthatunk, másfelől megközelíthetővé válik maga a mű, és benne a kor történelemfelfogása. Az aktualizálás természetesen mindig torzítás, módosítás, melynek nyomán törésvonalak keletkeznek az „eredeti történeten". Minden efféle átalakításnak sajátos belső logikája van. Ezeket az eljárásokat, „fogásokat"

33 az elmúlt századok hagyták a reneszánsz és a barokk kor irodalmára. A legtöbb torzulás a történetek jelentéssíkjának meghosszabbítása, teleologikus

34 kiterjesztése által keletkezett. A magyar történetírásban - mint minden olyan népében, amely az írásbeliséget a kereszténységgel együtt tette magáévá

3 • - már a kezdetekben egymásba mosódtak a profán, „nemzeti" történelem és a Biblián alapuló, „szent", egyetemes történelem síkjai.

36 A gestákba foglalt „nemzeti" történelem fokozatosan szakralizálódott,

37 vagyis beilleszkedett a Biblia és a kereszténység, a história sacra

38 történeti világképébe: Kézai Simon például a bibliai Nimród - a híres vadász - személyében vélte megtalálni a hunok és magyarok közös ősapját.

34 A nemzeti történelem szakralizálása kétségtelenül a szent királyok kanonizálásával és kultuszuk meggyökeresedésével teljesedett be.

40 A „szent" történelem egyszersmind „nemzeti" tartalmakkal telítődött. A prédikációk mindig aktualizálták a Biblia szavait: Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát nyomtatásban terjesztett szentbeszédei például telve vannak a magyar társadalmi viszonyokat ostorozó eszkatológikus, „prófétai" dörgedelmekkel.

41 Az apokaliptikus történelemlátás szempontjából éppen a jelentésrétegek közötti szüntelen mozgásnak, az egyik síkból a másikba való átkelés állandó lehetőségének van kiemelt jelentősége. Az apokaliptika nemcsak a szakrális és profán történelem jelentéssíkjait, hanem az egyetemes történelem idősíkjait is összemossa, vagy inkább egybekapcsolja: a bibliai múlt példázataiban felsejlő jövő a nemzeti lét jelenében látszik megvalósulni. Középkori történetírásunk és egyházi irodalmunk jól ismerte és hasznosította a történelem átértelmezésének „klasszikus" módszereit. Az interpretatio Christiana

42 a keresztény morál szempontjai szerint formálta és értékelte át, leplezte le a történelem minden olyan vonatkozását, mely „pogánynak" vagy a keresztény erkölcsiségtől idegennek hatott. Jó példája ennek Attila találkozása az orléans-i jövendőmondó remetével - ezt az epizódot Thuróczy János iktatta be a „hun történetbe".

43 A jós elmagyarázza a hunok királyának, hogy nem önnön erejének, hanem Isten akaratának köszönheti a világuralmat: Attila Isten fegyvere, „szigorának kardja" a bűnökben elmerült világ megbüntetésére. Isten adja, s hamarosan el is veszi tőle a „birodalmat": magát Attilát is eléri Isten bosszúja, a „hirtelen halál".

44 Az interpretatio classica vagy interpretatio romána

45 a klasszikus antikvitás eleve eltorzított történelemképéhez igyekezett idomítani a nemzeti történelmet. A múltat fényesre csiszoló, dicső ősök után kutató retorikus átköltések mögött valójában mindig határozott politikai szándékok húzódtak meg, a cél mindig az érdek volt, nem az igazság.

46 Az Itáliából hazatérő, Pannónia római kövei közt bolyongó Kézai Simon

47 voltaképp a római történelemből emeli-álmodja át Attilát és a hunokat a nemzeti históriába. Kézai a hun történetben azt mutatta meg, „miként lehet a múlt tükrében a sóvárgott jövőt felismerni".

48 A Mátyás királynak római ősöket kereső, illetve a nagy uralkodót Attilával azonosító humanista történetírók mindig a legveszélyesebbnek gondolt ellenséggel szemben (Habsburgok, törökök) fenték élesre az interpretatio romána fegyverét.

49 Ugyanez a fegyver nem sokkal később, 1514-ben az elfogultság és gyűlölet eszköze lett a „kereszt jegyével megjelölt" (populus cruce signatus), khiliasztikus lázban égő, fellázadt parasztság ellenében. A „középszerű humanista epigonköltők sznobizmusában tobzódó", parasztgyűlölő Taurinus István a Dózsa-parasztlázadás történetét Lucanus Pharsaliájaba igyekezett beleoltani.

50 A történelem átalakításának legegyszerűbb és legelterjedtebb módszere a történelmi allegóriák által szóló figuratív történetmondás volt.

51 Ezt nem szabad összetéveszteni a história (igaz történet) és fabula (hazugság, kitalálás) irodalmi fogalmainak évszázadokon át fennálló kettősségével.

52 A történelmi allegóriák természetesen sohasem számítottak fabulának. Igaz, megtörtént esetek voltak ezek (res gesta), melyek azonban részleteikben és egészükben egy másik - időben és térben máshol lezajlott vagy lezajló - eseménysort jelképeztek. A zsidó próféták (főként Hóseás, Jeremiás és Ezékiel) az i. e. 7. századtól fogva egyre gyakrabban alkalmaztak retorikai figurákat, nagy költői erejű allegóriákat, sokszor nyomatékosították mondandójukat történelmi példázatok segítségével: „Ninive" például Júdát és Izraelt jelképezte. Zakariás próféta könyvében (12,11) ezt olvassuk: „Azon a napon olyan nagy gyász lesz Jeruzsálemben, amilyent a Hadad-Rimmonért szoktak tartani a megiddói völgyben". Azt mondja itt a próféta, hogy az utolsó napok hasonlóak lesznek ahhoz a pusztuláshoz, amely Jósiás király katasztrofális vereségét (i. e. 609) követően szakadt a zsidó népre. Ezt a csatavesztést, melyben maga a király is odaveszett,

53 sohasem heverte ki a zsidó nép. Olyan hasonlat ez, amely a régmúltban megtörtént