Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
TANULMÁNYOK - Ács PÁL: Apocalypsis cum figuris. A régi magyar irodalom történelemképe
megiddói vereséget a jövőben lezajló eszkatológikus eseménysor allegóriájává emeli. Ebből az interpretációs technikából nőtt ki mind a zsidó, mind a keresztény bibliai hermeneutika, vagyis a Szentírás négy, egymásra épülő jelentéssíkja: a betű szerinti, a figuratív, az allegorikus és az anagogikus, vagyis misztikus jelentéssíkok. 54 A keresztény hermeneutikai modell lényegében a héber pesat, sekel, midras, kabbala fogalomrendjét követi. 51 ' Köztudomású, hogy Pico della Mirandola, Johannes Reuchlin és más keresztény hebraisták különösképpen a szent szövegekben „rejtőző" titkos üzenetek iránt érdeklődtek. 56 Ezek a kabbalisztikus próféciák a reformáció történelemszemléletében éltek és formálódtak tovább. 57 Ez a profetikus beszédmód 58 vált az allegorizáló zsidó és keresztény bibliamagyarázat alapjává, s a reformáció történelemlátását átitatva döntően meghatározta a magyar történelem apokaliptikus szemléletét is. 59 A magyar irodalom történelemképe évszázadokon át ezeket a bibliai eredetű allegóriákat tükrözte vissza. „Ozmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain" zengett győzedelmi éneke azért lehetett oly fenyegető, mert a nemzet végső „halálhörgését" előlegezte. Verus Israel A magyar protestáns irodalom történelemszemléletének alapvonalai elsőként Farkas András 1538-ban írt propagandisztikus „irány költemény ében" rajzolódnak ki. 60 A zsidó és magyar nemzetről szóló versezet a két nép történelmének meghatározó szakaszait állítja párhuzamba: Ahogyan Isten kivezette a zsidókat Egyiptomból, úgy „el-kihozá" a magyarokat Scythiából. Miként naggyá tette a zsidókat Dávid és Salamon királyok alatt, azonképpen felemelte a hunokkal azonosított magyarságot is Attila, Szent István és különösen a „hatalmas Mátyás kerál" idején. Bűnei miatt sújtotta Isten Izraelt kegyetlen fogsággal Babilonban, a magyarokra pedig „kihozá basáival hitetlen török császárt". Végezetül „szent fiát" küldte az Atyaisten a zsidók közé, ám azok nem ismerték föl benne a Messiást, és megölték - méltán érte népüket negyven évre rá a végpusztulás: Jeruzsálem megszállása és a Templom lerombolása. Vajon milyen sors vár a magyarokra? Isten elküldte hozzájuk „igéjét", vagyis a vers keletkezésekor már terjedezni kezdett a reformáció. Ha háborgatják és üldözik az igét, nyilvánvalóan ugyanarra a sorsra jutnak, „ment ah zsidó népek régen Jeruzsálemben". 61 Farkas András előremutató történelmi párhuzamai nagyon régi keresztény jelképekre épülnek. A vers harmadik strófájában azt fejtegeti a költő, hogy „Régen, ó törvénben, mikor Jézus uronk / Ez világra még nem született vala, / Az zsidók valának Istennek népei, / Neveztetnek vala Izrahel fiainak". Horváth János úgy látta, hogy az énekszerző „a választott nép történetének bibliai mintája szerint fogja fel" a magyar história menetét, „a zsidó nép történetében mintegy jóslatszerű előképét látja a magunkénak". 62 Kimondatlanul bár, de a vers minden gondolata azt sugallja, hogy a reformációt befogadó magyarság Isten új választott népe, s érdeme szerint osztozik az ótestamentumi zsidóság dicsőségében és bukásában - ez a nép az „igazi" Izrael. 63 A Farkas András által felrajzolt zsidó-keresztény sorspárhuzam a nemzeti történelemkép és a história sacra egybekapcsolása. A hangsúly kétségkívül az utóbbin van. A nemzeti hagyomány protestáns átfogalmazásához a „kiválasztottság" - eredendően zsidó - apokaliptikus eszméje szolgált kiindulópontként. 64 „A kiválasztott népről szóló ószövetségi zsidó mítosz [...] mindössze a végső konzekvenciáig fejlesztett nemzeti (ószövetségi és talmudista) mitológia" - írja Danilo Kis. 65 Az Ószövetség szigorúan megkülönbözteti Izrael népét a választott néptől Izraelen belül. Ez utóbbi csoportba olyanok tartoztak, akik különösképpen átlátták Isten szándékait, s akik számára a történelemben munkáló tervszerűség világosan megnyilatkozott. 66 A keresztény apokaliptika kétségkívül nagyon sokat örökölt a judaizmustól - a Jelenések könyve köztudomásúan zsidókeresztény alkotás, s szimbolikája a prófétai látomások jelképrendszeréből ered. 67 A judaizmus és kereszténység megváltástana mégis alapvetően különbözik. 68 Az egymás mellé vagy egymással szembe helyezett Ótestamentum és az Újszövetség - a törvény és az evangélium, valamint a két kinyilatkoztatást befogadó, egymástól különböző „kiválasztott" közösségek - a kereszténységgel egyidős ellentétpárok. Szent Pál is szembeállítja a „test szerint való Izraelt" (a zsidóságot) a lelki Izraellel, vagyis a kereszténységgel. 69 E gondolatátvitel a korai középkortól fogva a Synagoga és az Ecclesia alakpárjaiban öltött testet. A megszemélyesített Synagoga bekötött szemmel, olykor zsidókalapban jelenik meg a művészetben, attribútumai többek között a lehulló korona, az ökörfej és a halált jelképező Hold. 70 M. S. mester 1506-ban festett Kálváriáján a megfeszített Krisztustól elforduló, holdas-ökörfejes zászlót lobogtató katona a régi hit Synagogáját allegorizálja. 71 Az Ecclesia többnyire koronás nőalak, kezében kehellyel, kereszt alakú bottal vagy keresztes zászlóval, attribútumai közé tartozik az életet jelentő Nap. A kereszténység és zsidóság szimbolikus, egyszersmind antagonisztikus ellentéte természetesnek számított, még az elmélyült héber stúdiumokat folytató humanistáknál, a keresztény hebraistáknál is minduntalan felbukkan. Pico della Mirandola munkáiban például gyakran találkozunk a „synagoga satanae" kifejezéssel, 72 s hasonló mentalitással Reuchlinnál 73 és Erasmusnál is - aligha kérhetjük számon rajtuk a modern értelemben vett vallási toleranciát, hiszen ez a 18. századig szinte teljesen ismeretlen volt. Senki sem kételkedett abban, hogy a keresztények alkotják Isten új választott népét, a Verus Israeli 74 Köztudomású, hogy az „igazi Izraelként" felfogott Ecclesia nemcsak a mindenkori jelenben tevékenykedő kereszténységet, hanem az idők végezetét megélő eszkatológikus közösséget is jelképezte: ő a misztikusan értelmezett Énekek éneke „menyasszonya", „Izraelnek jegyese", aki az idők beteltével frigyre lép majd a dicsőségben visszatérő Krisztussal. 7 "' A Noé bárkájának ana-
