Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete - KOVÁCS ÉVA: Athéné helyett Malvin? Egy „bizánci" mű a Magyar Nemzeti Múzeumban

Bocsáttassák meg nekem az első bálozásra utalás, annál is inkább, mert ezt bizonyos értelemben nagyonis komolyan gondolom; a hölgy bizony elsőbálozó korú lehetett akkor, talán ha húsz éves, s nem hat és fél századdal öregebb, aminek látszani akar. Bármilyen szándékkal készült, van stílusa. Ez olyan aurát kölcsönöz neki, hogy nem kelt rossz érzéseket, mint sokszor a hamisítványok. Készültek róla is ilyenek. Ezek félreérthetetlenek, de amúgy talán védték is, bizonyos értelemben igazolták valódiságát. Ha valamit hamisítanak, akkor az vonzó és bizton igazi is. S nemcsak a hamisítványokkal való összevetést állja. Lenyűgöz igényességével - ami azonban megcsalja a nézőt: elfedi, hogy részletgazdagsága alapjában véve heterogén elemek szétfeszülő, művileg egybegyűjtött konglomerátuma. Nem ötvözet, hanem részletek összerakása: puszta kompendium. Stílus Nem nyugtalanított engem ez a fej eddig. Régi fotók között keresgélve véletlenül kerültek a kezembe róla szép barna tónusú fényképek, Genthon István ajándékai abból az időből, amikor - évtizedekkel ezelőtt - gyűjtöttem az akvamanilék korpuszát. Három fotó minden nézetből. A finom, csonttalan ujjak belekapaszkodnak a furcsa ívekbe, amikből majd a fogantyú alakul ki, a készítő bizonyos negéddel bontja szét a kézujjakat: ha a hölgy teáscsészét fogna, eltartaná a kisujját. Markáns, enyhén görbült nyergű finom vonalú sasorr, keskeny ajkak, nagy, kifejező szemek. A szemek formálása a leginkább árulkodó: a szem kifejezést szuggeráló nagysága korántsem egyértelmű. Mandulaszemek ezek a romanika utánzásában, de a súlyos, puhán duzzadt szemhéj a 18-19. századi arcformálásra jellemző. Ettől szemlátomást nem tud szabadulni a készítő. A cappenbergi Barbarossa szemöldöke egyenlő távolságban és azonos plasztikával követi a tágra nyílt szemek nyílását, s románkori fejek sorozatát nézhetjük végig, nem találunk olyan példára, ami tudomásul venné, visszaadná a szemhéj oldalsó duzzanatát. Éppen a valóságos domborodó mandulaformából és az ezt párhuzamosan követő szemöldökívből adódik a román nézés expresszív szuggesztivitása, feszültsége. Ezt csak megerősíti koronként a berakás. A végtagok ábrázolása is ki van szolgáltatva a kifejezés elsőbbségének. Aránytalanul hosszú, vagy aránytalanul kicsiny kezekkel, aránytalanul hosszú, vagy aránytalanul rövid végtagokkal találkozni. A lábábrázolás mikéntjét is megfigyelhetjük a mellékalakokon, azaz a fejtetőn lévő „láda" - valójában edényszáj - fedelén és sarkain trónoló és ülő nőkön, akik bizonyos attribútumokat (nyitott könyv és pálca, kígyó, kard, mérleg és alma [?] is tartanak a kezükben, a baljukban meg üres mondatszalagokat, ami nagy baj. Már tudniillik ezek az üres névjegyek elégtelenek. Rendes körülmények között ha a tag megvan, a betűket el nem hagynák. Lehet, hogy feleznék, harmadolnák, esetleg összekevernék, ligatúrákkal dolgoznának, de a megnevezés lehetősége kihasználatlanul nem maradna. A modern szakirodalomban a kardinális erényeket (Prudentia = Okosság, Fortitudo = Erő, Iustitia = Igazságosság, Temperantia = Mértékletesség) felismerő megfejtés rugószerű, mely sarkalatos erények a fent trónoló Sapientiához (Bölcsesség) társulnak. A helyzet az, hogy a középkori bronzöntés nemcsak technikai, de esztétikai csúcspontjait is alapjában a jelenetekkel, figurákkal benépesített áttört-indakompozíciók jelentették; részletek, vagy önálló művek; monumentális és kis gyertyatartók, kereszttalpak és egyebek. Ezeknek az alakoknak a közelebbi és távolabbi rokonsága is ott található. S ha ebbe a világba csak a felületen is betekintünk, jobban szét kell 5. Füstölő, Maas-vidék, 1160-1165 Lille, Palais des Beaux-Arts néznünk, mint a Gozbertus-féle, és a Lille-ben (Palais des Beaux-Arts) őrzött füstölő környékén, melynek csúcsán a három óbibliai ifjút a tüzes kemencéből kimentő angyal csoportjával a budapesti fej rokonának tartják, vagy akár a trieri Dómkincstár hasonló kompozícióval lezárt fedelű példájánál! Ha ebben a nagyon kitágítható körben tallózunk, két tanúságra viszonylag biztonsággal eljuthatunk: az alakformálás hihetetlen széles skáláját észlelhetjük sokfelé a csodálatos kora gótikus klasszicizmustól, amit a milánói székesegyház úgynevezett Trivulzio-kandelábere mutat, lefelé a torzító expresszivitás számtalan fokozatáig. A másik az ikonográfia - ha lehet ezt mondani bizonyos labilitása, kifejtetlensége, alárendelése a díszítő szerepnek. A perszonifikációkban megjelenített sorozatok gyakorta csonkák, egymásba váltanak, mondhatni permutációk, paradicsomi folyók, megelevenített szelek, elemek, csillagképek, szabad művészetek, itt és másutt. A kígyós nőalak is, ami itt talán Prudentia, de lehet még Tellus, azaz a Föld, de ábrázolhatja a Dialektikát is. De most még a fejakvamanile figuráiról van szó, azaz a kis alakokról, melyek az egészből kiemelve kényelmet-