Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete - KOVÁCS ÉVA: Athéné helyett Malvin? Egy „bizánci" mű a Magyar Nemzeti Múzeumban

KOVÁCS ÉVA ATHÉNÉ HELYETT MALVIN? EGY „BIZÁNCI" MŰ A MAGYAR NEMZETI MÚZEUMBAN* A múzeumok némelyike annyiféle tárggyal van tele, hogy ehhez képest a párizsi Városház-bazár a fűnyíró ollótól Alfred Deller lemezeiig terjedő választékával sze­rény kínálattal rendelkezik. Ilyen múzeum a Magyar Nemzeti Múzeum is, amelynek nemcsak a kínálata hi­hetetlenül gazdag, hanem lehetséges aspektusai is, az elérzékenyítő személyes ereklyéktől, a történeti szemé­lyiségekhez néha csak a tudomány áttételével kapcso­lódó emlékeken keresztül a történeti attribúciók kombi­nációival felcímkézett régészeti emlékekig, amelyek gyakran már csak a szakember számára jelentenek él­ményt. Ezek előtt a gyakran csúf, sokszor közönséges tárgyak előtt a normális laikus értetlenül áll, legfeljebb fejbe kólintja az, hogy „régi" és hogy „eredeti" valamik­ről van szó. Dehát a Nemzeti Múzeumban igen sok szép tárgy is van - a dolog természeténél fogva általában a luxustár­gyak. Némileg szégyenkezve vallom be, hogy noha egész életemet (ha nem is múzeumban, illetve nem ebben a Múzeumban) a tárgyakkal töltöttem, szeretem őket. Szó­rakoztatnak. Újra meg újra megnézném, ha lehet, kézbe fognám őket, s nem is panaszkodhatom. Sok „taktilis", „haptikus" - no nem a Riegl-i értelemben - élmény sze­rencsés részese lehettem, megvizsgálhattam itt és a vi­lágban olyan tárgyakat, amiknek néha csak a vitrinjéhez érni is kész szerencsétlenség egy laikus látogató számá­ra, akiért állítólag van ez az egész. A Nemzeti Múzeumnak viszonylag sok középkori bronztárgya van, többnyire szerényebbek. Megindító keresztecskék falusi templomokból, füstölők, pomum colef actorium, azaz kézmelegítő alma, azután zománcos vörösréz Limoges-ok, és egy sor akvamanile, több év­századból, meglehetős változatosak. Archaikus lovas va­dászok, hasított felső tunikában és sisakkal, a ló farán ülő vadászkutyával, vagy gepárddal, a ló oldalán szala­dó nyúllal, aztán különféle állatalakok. Ezek közül a leg­gyakoribb az oroszlán, gallérrá, fej dísszé stilizált sö­rénnyel és néha egészen kutyaszerű lábakkal. Akvamanile. Kézmosó edény, pontosabban vízöntő edény, feltehetőleg tál fölé tartott kéz leöblítésére, s ta­lán egyben asztaldísz is, ha szerényebb tán, mint majd az asztali hajók voltak később, amikből viszont alig ma­radt. Utóbbiak nemesfémből készültek, tehát beolvasz­tották őket. A bronz akvamaniléket elkerülte ez a vég­zet, de sokszor a földbe kerültek. A ház pusztultával, egy-egy rablás után, vagy egyszerűen tönkrementen el­érte őket a használhatatlan ócska tárgyak sorsa. 1. Női fejes akvamanile Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum Nem akarok én itt rekviembe átcsapni a kedves szörny-tárgyak sorsa felett, hiszen maradt belőlük sok így is. Sokáig is csinálták őket, s nyilván lassan polgá­rosodtak is, bekerültek a háztartásokba. ,,A' magyar Poharak' régiségét sok századokkal meg­előzi egy ékesen fodorított hajjal jeles szűznek feje sár­ga rézből, tíz hüvelknyi magas, és négy széles, fején négy szegletű ládát, az igazság és bíróság Symbolumaival kör­nyékeztetve, mellyen egy ostort emelő Bíró ül, tartván: A' ládának teteje felnyitatván, a' fej pohárnak vagy is inkább, korsónak szolgálhatott; idő kora a' III. vagy IV. században helyeztethetik." 1 Tudtommal ez az első hely és alkalom, amikor Fejér György, a nagyszerű diplomatikus és egyetemi könyv­tárnok segítségével 1817-ben, egyelőre a }ankovich-gyűj­temény tagjaként megjelent a tudományos irodalomban a Nemzeti Múzeum egyik büszkesége, a díszes sárga­réz akvamanile, azaz kézmosáshoz való „korsó", nekem egyik kedves ottani tárgyam, amit még Tápay Szabó Gabriella, „Cini" mutatott meg a gyakornokoknak, vagy csak a gyakorlaton résztvevő egyetemistáknak. Nem a legelső, de jeles darab. Ha a középkori gyűjte­ményre gondolok, ez jelenik meg előttem, valahogy úgy, mint a Cluny Múzeumból is az első termek egyikében elhelyezett kárpit, amelyen a lovag átnyújtja hölgyének piros pamutszívét, s nem pedig a felséges, II. Henrik donálta arany antependium, az ezredforduló ötvösmű­vészetének alfája és ómegája.

Next

/
Thumbnails
Contents