Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VI. A történelem késő reneszánsz és barokk képei

dícióhoz, egyszersmind annak szuverén és invenciózus átformálása révén - egyedülálló módon gazdagítja a barokk kor hazai művészetének ikonográfiái repertoárját. Sz. A. SZILÁGYI ANDRÁS: II. András a barokk kor művészetében és közgondolkodásában. In: „Ex invisibilibus visibüia...". Emlékkönyv Dávid Katalin professzorasszony hetvenedik születésnapjára. Szerk. DANKÓ LÁSZLÓ-SZÉLL MARGIT-TAKÁCS JÓZSEF. Budapest 1993, 332346. VI-11. II. Lajos apoteózisa 1755 (?) Johann Wolfgang Baumgartner (1712-1767) delfineavit], Jakob Gottlieb Thelot (1708-1760) sculp[sit], Johann Jakob Lidl (1696-1771) exc[udit] Rézmetszet, papír; 46 X 54 cm Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 80.442 A szokatlanul nagyméretű, kitűnő kvalitású grafikai alkotás egy sajátos műfaji kategóriát képvisel: a szöveg nélküli tézislapok meglehetősen ritka csoportjába tartozik. E bonyolult történeti allegória tárgyának meghatározására eddig három szerző tett kísérletet. Abban mindhárom kutató egyetért, hogy a kompozíció értelmezéséhez a főalak személye, az ő kiléte ad kulcsot, az elemzésnek tehát mindenekelőtt őrá, mondhatni: az ő „azonosítására" kell koncentrálnia. A figurák sokaságát felvonultató allegorikus kompozíció hangsúlyos középterében egy temetési menet képe bontakozik ki, centrumában egy páncélba öltözött, felravatalozott ifjúval, aki egy halottaskocsin nyugszik. Ez utóbbit, amelyet a magyar címer kettős keresztes, koronával tetézett változata díszít, angyalok vontatják és fáklyát tartó puttók veszik körül. Az elhunyt személyére az előtérben elhelyezett regáliumok utalnak, középen, díszes talapzaton a királyi hatalom jelvényével, a magyar koronával. Aligha kétséges tehát, hogy az ábrázolás egy fiatalon elesett uralkodónak állít emléket, aki a harcmezőn, országát, a magyar királyságot védelmezve áldozta életét. Félreérthetetlenül bizonyítja ezt a vértanúk babér- és pálmaága, mintegy egybefonódva az örök élet koronájával, amely - minthogy a halottaskocsi felett, a kompozíció vertikális középtengelyében látható - kétségkívül a jelenet főalakját „illeti meg". Ha egy történeti esemény hiteles, az egykorú krónikák híradását követő megjelenítéséről lenne szó, az áb-