Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - VI. A történelem késő reneszánsz és barokk képei
rázolás tárgya (a források ismeretében) nyomban felismerhető, tisztázható lenne. A históriai allegória azonban az olykor nyílt és egyértelmű, többnyire azonban burkolt utalások koherens és következetes, ám bonyolult rendszerét alkalmazza, így nem első megközelítésben, csupán az allúziók felfejtése nyomán kaphatunk választ a legalapvetőbb kérdésekre: Ki a jelenet „főszereplője"? Miként értelmezhetők az ábrázolás keretdíszét képező hangsúlyos motívumok, főként a bal oldaliak, a Krisztus szenvedésére és kereszthalálára utaló passióeszközök? Felmerül ugyanakkor, ezekkel összefüggésben egy további kérdés is, amely nem kevésbé lényeges, s amelyre ha felelni tudunk, akkor egyszersmind, meggyőződésünk szerint, feltárul előttünk a talányos ábrázolás „rejtélye": Létezik-e valamiféle tényszerű, a történeti valóságon alapuló kiindulópontja e részletgazdag, különös műgonddal kimunkált és felépített allegorikus kompozíciónak? Válaszként, éspedig határozottan igenlő válasz gyanánt álljon itt az alábbi idézet: I. (Szapolyai) János „miután hírét vette annak, hogy hol süllyedt el lovával együtt Lajos király a megáradt patak vizében, hű embereit lovakkal és kocsikkal a jelzett helyre küldte, hogy azok a király testét - ha sikerül fellelniük - tisztességgel, uralkodóhoz méltó módon, halotti pompával Fehérvárra hozzák... Majd őt a választott király [Szapolyai János], főemberei, nagyszámú előkelő nemes úr jelenlétében, illő tiszteletadással az ottani Mária egyházba kísérte, amely hagyományosan az ország királyainak temetkezési helye. A temetési szertartásra, ugyancsak nagy sokaság részvételével, méltó módon, másnap [1529. november 9-én] került sor". A magyar történelem sorsfordító, máig legtragikusabb eseményéről, pontosabban annak „epilógusáról" tudósítanak e mondatok: arról, hogy a túlélők miként adták meg a végtisztességet a mohácsi csatában elesett ifjú királynak, II. Lajosnak. Amikor a kortárs szemtanú, Zermegh János (1504-1584) emlékezései - amelyekből a fenti idézet származik - második kiadásban (Bécsben, 1746-ban) megjelentek, a mohácsi csatavesztésnek, II. Lajos alakjának és „szerepének" immár tekintélyes irodalma volt. Változó terjedelmű, többségükben gyakran olvasott, s a barokk kor hazai közgondolkodását jelentősen befolyásoló történeti és történetfilozófiai munkák sokasága tárgyalta a Jagelló-dinasztia utolsó magyar királyának halálát, halálának okait, körülményeit és következményeit. Többségük idealizált alakban, a „bukásában megdicsőült" keresztény hős (heros christianus) képében magasztalta és állította olvasói elé az ifjú II. Lajost. Ez mondható az értekező próza körébe sorolható művek mellett néhány, a verses epika műfajába tartozó alkotásról is, amelyek közül Listius László Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete című munkája a legismertebb (RMK 1869, első kiadása: Bécs 1653). E terjedelmes költemény tizenkettedik fejezetét (pontosabban annak szempontunkból különösen figyelemre méltó részletét: 3637-3726. sorok) II. Lajos apoteózisa címmel jellemzi az irodalomtörténet (PINTÉR JENŐ: Listius László Mohácsi veszedelmének forrásai. Budapest 1906). Meggyőződésünk, hogy a tézislap az allegória nyelvén épp ezt a felfogást fogalmazza meg s hirdeti. Felvonul itt a barokk kori funerális ikonográfia szinte teljes repertoárja, ám egyszersmind kiegészülve olyan motívumokkal, „beszédes" részletekkel, amelyek aláhúzzák és elmélyítik a kompozíció valódi jelentését. Kétségkívül a tradicionális motívumok közé tartozik a tűzszekerén mennybe ragadott Illés próféta képe, minthogy az ő ábrázolása meglehetős gyakorisággal tűnik fel, többek között a 17-18. századi epitáfiumokon, síremlékeken is. Alakja, földi életpályájának „lezárulása" ugyanis kezdettől összefügg a keresztény halottkultusszal, amint azt, egyebek között annak a koraközépkori eredetű, Augustinusnak tulajdonított fohásznak - Commendatio animae - a szövege is bizonyítja, amely a halotti officiumok (gyászszertartások) alkalmával szokott felhangzani: „Libera, Domine, animam ejus, sicut liberavisti Eliam de communi morte mundi". Annál különösebb viszont, hogy Illés próféta nyilvános működésének egy korábbi eseménye is „helyet kapott" a tézislapon, annak jobb alsó sarkában, díszes kartusba foglalva. Éspedig az az esemény, amelynek képi ábrázolása elenyészően ritkán fordul elő a közép- és nyugat-európai barokk művészetben. Öldöklő vérengzés képe ez, Baal hamis prófétáinak lemészárlása, amely Illés parancsára történt (1. Kir. 18,40). Tegyük hozzá: az Úr akarata nyilvánult meg ebben, az Ótestamentum bosszúálló Istenéé, aki példátlan büntetéssel torolta meg, hogy választott népe, a hamis próféták és az ő követőik, összesen nyolcszázötvenen, elfordultak tőle. Egy nemzet, jelesül az Úr választott népe vétkezett tehát, s vétkeinek sorscsapásszerű következménye az isteni büntetés, amely őt kegyetlenül megtizedeli. Ez a gondolat immár a magyarságra, e nemzet kényszerű kiszolgáltatottságára vonatkoztatva - a 16. század közepe óta, mint tudjuk, különös hangsúlyt kapott a hazai közfelfogásban. A sorsközösség Izrael választott népével, ennek tudata, megvallása, konok és eltökélt vállalása mellett nem kevésbé fontos, épp ezzel összefüggésben, az az ugyancsak elszánt meggyőződéssel hangoztatott nézet, miszerint a kiszolgáltatottság - végzetszerűségében - egyszersmind isteni küldetést jelent. Az ezer sebből vérző, sorsára hagyott nemzet ugyanis a pogány világhatalommal szemben, az egyetemes kereszténység védelmében vívja élethalálharcát. S ki testesíthetné meg méltóbb módon, személyes életsorsával hitelesítve ezt a küzdelmet, mint az a felkent uralkodó, aki „Deo gratia" (Isten kegyelméből) kormányozta, irányította s hívta hadba népét a pogány túlerővel szemben. Ha népe vétkezett, hisz eretnek tévtanokat, azaz a reformáció eszméit követve elhagyta ősei hitét, akkor elsősorban neki, az ország „kiválasztott" első emberének kell vezekelnie az elkövetett (és megtűrt) bűnökért. Ebben az összefüggésben válik egyértelművé e felfogás határozottan, nyíltan hirdetett ellenreformációs tendenciája. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az ifjú II. Lajos hősi halála a mohácsi harcmezőn a fentiek értelmében végső soron nem más, s nem kevesebb,
