Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek - III. Az ókor hagyatéka
AZ ÓKOR HAGYATÉKA Az itáliai humanisták voltak azok - egy személyben költők, tudósok, történetírók -, akikkel a 15. századi Magyarországon megjelent a történelem új, a középkoritól sokban elütő, kritikai szemlélete. Tevékenységük már Zsigmond budai udvarában megkezdődött, s Vitéz János körében hamarosan a hazai humanizmus is kialakult; Mátyás udvarában pedig - főként uralkodása második felében - az újonnan érkezett olaszokkal új szakaszba lépett. Buda, rövid időre, az új kultúrának az itáliai fejedelmekével egyenrangú központja lett. A korai humanista történetírást - amely az erkölcsi mondanivaló igényével, a retorika eszközeinek felhasználásával klasszikus példaképeit követte - a hírnév fontosságába vetett hit jellemezte; ahogyan Bonfini, Mátyás udvari történetírója írta a budai palota egyik kapuja fölé, monumentális epigrammájában: az uralkodó hírét nemcsak a hadi sikerek őrzik, hanem a márvány- és bronzszobrok, s az írások sem hagyják enyészni soha. Az, hogy a nagy személyiségek reneszánsz kultuszának Mátyás alakja európai rangú példája lett, elsősorban az itáliai humanisták írásainak volt köszönhető. A példa egyszeri; hazai előzménye lényegében nem volt, következménye pedig a Jagelló-korban kibontakozó Mátyás-kultusz lett. Ennek az írásos hagyománynak mutatjuk be néhány képzőművészeti példáját. Mátyást még életében több ókori személyiséghez és mitikus hőshöz is hasonlították a humanisták, eltérő okokból és különböző magyarázatokkal: Nagy Sándorhoz, Herculeshez, Attilához, és természetesen római ősöktől származtatták, az Augustus császár korában élt, és Pannónia meghódításában is jeleskedő Corvinusoktól, sőt, távolabbra tekintve, magától Jupitertől. Ezeknek az irodalmi ideáknak a fényében váltak értelmezhetővé a Hercules-szobrok Budán és Visegrádon, és kaptak értelmet a király arcképei: az ókori érmeket követő, koszorús profilportrék, vagyis a nagy mecénás, a civilizációt előrevivő uralkodó képei, és azok az apokrif, szakállas Mátyás-képmások, amelyek az ördögi származású, a civilizációt elpusztítani akaró Attila szatírmaszkja mögé bújtatták a magyar királyt. Előbbit hívei, utóbbit ellenségei alkották róla. A másik kiállítási rész az eredeti antik művek művészeti befogadásához kapcsolódik. Rövid ideje tudjuk csak, hogy Mátyás király budai palotájában római kőfaragványok - oltárok, sírkövek - voltak közszemlére téve, s hogy a nagy király halála után ezek a faragványok elkerültek onnét. Később is, végig a 16. században az eredeti antik kőemlékek birtoklása - a provinciális római faragványoké is - egyfajta státuszszimbólumnak számított. Most ezeket a köveket (nincs belőlük sok mozdítható) nem állítottuk ki, bemutatjuk viszont azt, hogy az ókori pénzeket - olykor vésett köveket, gemmákat - miként illesztették be a művészeti kultúrába, miként használták fel új műalkotások készítéséhez. Az ország területén, kivált Erdélyben, a 16. században jelentős éremleletek kerültek elő, ez is lehetett oka annak, hogy a korabeli leltárak, végrendeletek gyakran említenek Lysimachos-aranyakat. Azok a „pogány pénzes" edények poharak, tálak, csészék, testükbe foglalt ókori érmekkel, vagy újkori öntvényeikkel -, amelyek Magyarországon maradtak fenn, s részben itt is készültek, ezeket is őrizhetik. Ez az edény fajta már igen korán megjelent nálunk, a legkorábbi évszámos darab, Olmüczi Ágoston arany paterája (1508) épp Budán volt használatban, s tulajdonosa, a Dunai Tudós Társaság (Sodalitas Litteraria Danubiana) az egyik legjelentősebb humanista kör volt a Jagello-kori Magyarországon. Az edénytípus egészen a 17. századig divatban volt, s egy idő után aligha kapcsolódott hozzá az az intellektuális tartalom, ami kezdetben bizonyára jellemezte. Később nemcsak ókori pénzek, hanem újkori érmek is felbukkantak ebben a kontextusban. Az antik érmek és gemmák feltűnésére a másik különös, ritkán idézett példa a könyvkötéseké: a 15-16. századi itáliai könyvkötőműhelyek reprezentatív bőrkötésein - bár ritkán - felhasználták antik érmek vagy kámeák másolatait. Mátyás király erlangeni Bibliájának egyébként Budán készült - kötéstábláján magának az uralkodónak az éremportréja jelenik meg ebben a formában. A bőrkötéseket gyakran díszítették római pénzek utánzataival is, s közéjük hamarosan odakerültek más személyiségek - például a reformátorok: Luther és Melanchthon - plakettportréi is. A folyamat itt is, miként az edények, ékszerek esetében, az ókor emlékeinek elevenségéről tanúskodik, arról, hogy miképpen válhattak teljes valójukban a jelen, a mindenkori jelen részeivé.
