Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MAROSI ERNŐ: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben

Ő

SRÉGI EMLÉKEK tanúsága szerint évezredekkel azelőtt, hogy hazánkról történeti feljegyzéseink vannak, emberek lakták annak területét. Még nem dönthető el, hogy az őslakosság ugyanazon ősfajból sarjadzott-e, az ural-altájiból, mely történeti időkben itt oly nagyjelentőségre jutott? Azt sem tudhatjuk még, hogy az őslakók a morvaországi, belgiumi és sommevolgyi barlangtelepeseknek voltak-e kortársai? 3. Az előszó nyitóképe A magyar nemzet története, I. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest 1895 A történelemkönyvek későbbi sorozatában nem kisebb a láttatás szerepe, de megváltozik funkciója. Akár az időközben alkotott részletes monumentális ciklusokban (a legjelentősebb a Nemzeti Múzeum lépcsőházának 1876-ra befejezett falfestmény-dísze),

4 mind nagyobb szerephez jutnak az illusztrálásban az eseményábrázolások, a portrék, tárgyi emlékek, dokumentumok hasonmásai. A történelem-allegóriák korszakának talán utolsó műve, mindenesetre, monumentálisan komponált záróakkordja a Szilágyi Sándor szerkesztette millenáris A magyar nemzet története tíz kötete. A díszmü gazdag kiállításában már a modern történelemkönyvek illusztrálásában uralkodó vizuális dokumentumokra került a hangsúly. Ezeknek forrásai a múzeumok, a levéltár, s még egy, viszonylag friss intézmény, az 1884-ben alapított Magyar Történelmi Képcsarnok

10 gyűjteményei. A képek e modernebbnek tekinthető felhasználása mellett, vele párhuzamosan azonban eleven volt még a millenáris történet díszítésében az a másik is, amely a képekre bízta a történetírás értelmének, az egyes korszakok tanulságainak szemléltetését. A sorozat köteteit fejlécekkel és lapszéli dekorációval gazdagított díszoldalak tagolják, akárcsak a reneszánsz luxuskódexeket. Az előszót egy antik szobornak, a bresciai Victoriának fénykép után Cserna Károly rajzán allegóriává kiegészített kompozíciója vezeti be: az istennő pajzsra ír, a szobor talapzatánál babérágak virulnak. Az első fejezet (A magyarok eredete és ősi hazája) fejlécében „Ősmagyar és barbár régiségek" festői csendélete inkább a kor hangulati atmoszféráját kelti, mintsem a régiségek objektív ábrázolását nyújtja. Felismerhető a képen a szolyvai tarsolylemez, s a lapszéli dísz palmettaornamentikája a galgócinak szabad változata. Az első, Magyarország a királyság megalapításáig címet viselő egész kötet legfontosabb tartalmát egy, a címoldallal szemben bekötött kép, Munkácsy Mihály Honfoglalás-képének színes reprodukciója foglalja össze." Allegória, allegorikus csendélet és történelmi kép alkotja ez első kötet képi struktúrájának vázát, amelyben a dokumentatív képek is sajátos jelentés hordozóiként jelennek meg. Nem kevésbé sokatmondó a sorozat tizedik, az 18481896 közötti korszakot tárgyaló kötetének

12 képi váza. Itt a frontispicium-melléklet, Székely Bertalannak I. Ferencz József magyar királlyá koronáztatása képének reprodukciója a kiegyezést helyezi a korszak középpontjába. Ugyanezt a gondolatot értelmezi az Előszó címlapdísze: Moreili Gusztáv fametszete Zichy Mihály Heyer Artúr által módosított kompozíciója nyomán. Az eredeti, A magyar nép című, 1894-es festmény Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című díszmunka számára készült, és - miután elutasították - Jókai Mór kapta ajándékul írói működésének 50 éves jubileumára.

13 Bonyolultabb, víziószerűbb és sötétebb, mint redukciója. Mintha Kölcsey Himnuszának történelem-képét folytatná Árpád pajzsra emelésétől kezdve Ferenc József koronázási kardvágásaiig, amelyeknek képe fölötte jelenik meg, Buda vára előtt. A kettő között véres tragédiák láncolata: élethalál-küzdelem mongollal, törökkel, a hóhér tönkje bárddal és pallosokkal, a hátrahanyatló ősz Széchenyi kezében a pisztollyal s a repoussoirt baljósan koronázó akasztófa. A millenáris történelemben közölt, A nemzeti szellem diadala aláírású metszeten ott a kardvágások jelenete; ugyancsak a középpontban van a címerpajzs s a koronázási jelvények, s hozzájuk legközelebb Deák Ferenc alakja áll. Mögötte Petőfi bontja ki a háromszínű nemzeti lobogót, s még Liszt Ferenc profilja bontakozik ki. Az előtérben 1848 emlékei: romlott ágyúüteg, honvédcsákó, bilincsbe vert rab; de a bitófa helyén a derékba tört cserfából friss ág fakad. Allegória, Dörre Tivadar rajza foglalja össze 1848 jelentőségét is, a „Rabok tovább nem leszünk" mottóval. Ezen a bilincseit letörő Pannoniának a Szent koronát viselő alakja trónol („Kelj fel rabágyad kőpárnáiról..."!), háttérben a „Szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavát a sajtószabadság s a nemes, iparos és paraszt összefogását ábrázoló jelenetek illusztrálják. A Zichy-kompozíció bonyolult, körforgásszerű mozgása a könyvdíszen fel- (vagy túl-) emelkedéssé alakult. A módosítás nemcsak arról tanúskodik, milyen magától értetődő volt az alkalomhoz s az adott kötet témájához alkalmazni a bevált allegóriát, hanem azt is, hogy az allegorikus történelemábrázolás ekkor még mennyire élő, beszélt és közérthető nyelv. A kompozíció minden megtartott és felcserélt eleme még összeolvasható jelentéssel van felruházva. Talán ez az utolsó olyan pillanat, amikor ez a nyelv, amelynek szókészletét, grammatikáját és mondattanát kutatjuk, még eleven használatban volt. Jelentősége a latin nyelvnek a tudományban és a jogban betöltött korábbi szerepéhez hasonlítható;