Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
TANULMÁNYOK - KOVALOVSZKY MÁRTA: Történelem
a szobrász közeledett, eleve „szent", „érinthetetlen" volt, azt „fentebb stílben", némi históriai patinával bevonva és szépen cizellálva illett látni és bemutatni. Ez a felfogás alapvetően meghatározta a 48-as események ábrázolásának lehetőségeit, még olyan művekben is, mint Illyés Gyula Fáklyaláng című színműve (1953) vagy Németh László Görgey-drámája (Az áruló, 1954). A fenti követelményektől eltérő, különös hangvételű, az esetlegességet és esendőséget nem titkoló műveknek a megszületését két dolog tette lehetővé. Egyfelől a differenciáltabb látásmód és a magyar történelem hivatalos pártfogása tette lehetővé, másrészt - a stílus felől tekintve - a pop-art késői hatása. Csak így jöhettek létre Kő Pál e gondolatkörbe tartozó plasztikái és Somogyi Győző grafikái. Nemcsak műfajuk, de stiláris eszközeik is különbözőek. Kő Pál esetében a pop-art és (talán) a népművészet, a falusi vásárok mézeskalácsainak hatását ismerhetjük fel, míg Somogyi sajátos „verizmusának" hátterében a hatvanas évek végétől virágzásnak indult szociográfiai irodalmat sejthetjük. Kettőjük szemléletmódja azonban sok rokonságot mutat: hőseiket közvetlen közelről látják, így az egyedi vonásokból kialakult kép intimitása sokkalta erősebb, mint holmi jólfésült ideáloké. Szabálytalanság és egyszeriség, ideál helyett individuum, ügyetlenség és jámborság - az e tulajdonságokkal jellemzett történeti figurák ugyancsak messze álltak a tankönyvek szabályos és fennkölt ábrázolásaitól. Történelem alulnézetben - ahogyan László-Bencsik Sándor szociográfiájának (1973) címe meghatározta ezt a viszonyt. 8 Ez az „alulnézet" egyúttal a részletek iránti érzékenységet, az igazság iránti kíváncsiságot és a szégyenlős, sokáig titkolt hazafiságot jelentette. A hetvenes évek magyar társadalmának az újrafelfedezett hazafiság fontos élménye volt. Világosan kifejezte ezt az a tény, hogy több évi előkészület után 1976ban - állami kezdeményezésre - az 1526-os mohácsi csata helyszínén emlékhely létesült (Vadász György, Kő Pál és mások munkája). Ez az óriási, összetett architekturális-plasztikai-téri kompozíció részben követte ugyan a tradicionális emlékművek felépítését (ünnepélyes bejárat, központi elhelyezésű emlékszobor), valójában azonban hatalmas kiterjedésű land art mű lett. A végtelenbe futó, lankás tájat faragott szobrok, kopjafák, földbeszúrt kardra, lófarkas lándzsára emlékeztető formák népesítik be - szabálytalan, megroskadt, düledező sírkövek egy régi temetőben. De mégis, vagy éppen ezért e roskadozó töredékek minden leírásnál, minden egykorú beszámolónál hívebben idézik fel a magyar történelem sorsdöntő eseményeit, bármely tragikus hangú, gyászos monumentumnál nagyobb erővel jelenítik meg nemzeti históriánk egy darabját. A mohácsi emlékhely azt a meggyőződést sugározza, hogy a múlt, még a tragikus múlt is, otthonos közeg, töredékeiben, maradványaiban ma is, a jelenben is átélhető és közösségformáló erővé válhat. Ez a mű keletkezése idején egyszerre volt a társadalom számára fontos és a rendszerre nézve „veszélyes" tanulság. Azon a ponton, ahol történelem és jelen összeér, a történeti tudat „nemzeti" elemei gyakran kapnak aktuális jelentést. Ha Mohács esetében ez a „veszély" nem is állott fent, azok a művek, amelyek 1848ról beszéltek, nem menekülhettek meg attól, hogy a jelenre vonatkoztassák őket. * A hetvenes évek második felében születtek azok a művek, amelyeknek kompozíciója nálunk szokatlan szürrealista elemekből vagy a 19. század eklektikus motívumaiból építkezett. Ballá Margit grafikáin és képein a síkot a hínárok eszeveszett bonyolultságával lepték el a váratlan részletek. Felvidéki András festményein barokk vagy eklektikus épületek, dúsan tagolt párkányzatok, égbetörő és aztán befejezetlenül maradó, csonka timpanonok és íves pártázatok úsztak légüres térben, meghatározhatatlan közegben. Klasszikus reneszánsz csataképekre emlékeztettek Helényi Tibor művei, de páncélos-lándzsás alakjainak csak - váratlanul felbukkanó, meglepő perspektívából ábrázolt - részleteit látjuk, mintha véletlenül kerültek volna a képmezőre. Szürrealizmus és eklektika felett a romantikus költészet párája lebegett. A művek kissé idegenszerű és baljós atmoszféráját álmodozásból, vágyakozásból, bölcselkedésből és „korszerű" műveltségből szőtt háló burkolta be. Ez tartotta együtt, egészben a különben szétomló töredékeket. A múlt nemessége, patinája derengett rajtuk, de már csak töredékes formában - motívumok, romok, klasszikus árnyékok révén - volt felidézhető. A történelemből a jelenre nem maradt más, csak néhány szépséges és bánatos részlet, mely felfénylik még, ha a művészi figyelem feléje fordul, különben csak értelmét és jelentését veszített minta, „mutatványszám" eltűnt kultúrák, az elveszített história tartományaiból. Jellegzetes, hogy a magyar művészetben ez a romantikus hangvétel, vonzalmat és lemondást egyszerre sugárzó szemlélet 1975-1980 között, egy átmeneti periódusban jelent meg. A neoavantgárd kibontakozását lassú hervadás követte, eredményei szétáramlottak és felszívódtak művészetben és életben egyaránt. A következő évtized meghatározó nagy hulláma, az újfestészet még csak közeledett. Ebben az intervallumban, a már nem és a még nem között a magyar társadalom különös állapotban élt. 1980 felé közeledve haloványan lehetett érezni a szigorú hetvenes évek lassú enyhülését, bár még semmi jel sem mutatta, mi következik majd. Ebben a fokozatosan változó atmoszférában, ebben a két világ közötti levegőtlen térben Ballá Margit, Felvidéki András vagy Helényi Tibor képei és grafikái a maguk túlburjánzó történeteivel, semmiben lebegő architektúráival vagy a natura és geometria küzdelmét ábrázoló kompozícióikkal megbízható szeizmográfként jelezték és jellemezték e helyzetet. Olyan világot tükröztek, amely a történelem határán egyensúlyoz, nosztalgiával és szomorúsággal gondol a históriára, azt csak félig-meddig érzi magáénak. A világ kezdetétől fogva eleven, egyre gazdagodó és mindent átszövő ún. nagy narratívakból már csak törmelék maradt, egy álomrészlet, egy oromzat, egy páncélos kéz. E részletek ideig-óráig használhatók még, de mindegyik vallomás a történelemnek és búcsú tőle.
