Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - KOVALOVSZKY MÁRTA: Történelem

Voltak ugyanakkor olyan művészek, akik még egyszer utoljára beléptek a história birodalmába és berendezkedtek ott, mint valami menedékhelyen, paplanként magukra húzva régies tartományok védőburkát. Geller B. István 1980-tól foglalkozott egy kitalált kultúra, a Növekvő Város népének „archeológiájával". Az évek folyamán kidolgozta egy „régészeti feltárás" és „tudományos feldolgozás" történetét és „hiteles" dokumentációját. A történet egy fiktív személy, S. J. Robins angol régész alakja köré fonódik, az ő kézírásos naplója beszámol felfedezéséről, leírja, lerajzolja a „régészeti leleteket". Geller rajzokban, fényképeken és tárgyakban rekonstruálja - valójában megteremti - egy az idő és a történelem mélyéről előkerült kultúra emlékeit, különféle köznapi használati eszközöket, kultikus rendeltetésű tárgyakat. Akárcsak „hőse", maga is „tudományos alapossággal", de főként művészi képzelettel és invencióval tár fel, elevenít meg egy civilizációt.

9 Ebben a különös archeológiában a modern társadalmak nosztalgiája fejeződik ki, vágya egy olyan korszak után, amelyben az ember még kereknek, egésznek és teljesnek élte meg saját létét, amelyben még minden azonos volt önmagával. E vágyat melankólia színezi, annak belátása, hogy a tárgy valójában elérhetetlen, most - valószínűleg utoljára - szorgos munkával, a képzelet erőfeszítései árán és a „régészettudomány" játékos cselei árán még sikerülhet. De sikerülhet-e valóban? König Frigyes festményeiből az a meggyőződés árad, hogy igen; a múlt lakható, megismerhető, vonzó és nemes világában otthonra lelhet a 20. század szülöttje. Ebből a szempontból mindegy is, hogy a 17. századi olasz festészetet, a 19. századi tudományt vagy saját gyermekkorunkat választjuk, egyaránt lakályos hajlékra találunk. König bonyolult tükröződésekkel megszerkesztett architektúra- és térkompozíciói (Plazmatikus tanulmány, 1986) vagy szoborcsoporttá összeálló gyermektársaságai (Gyermekkori monumentumok, 1988) a nyolcvanas években mindvégig megőrizték ezt a hitet. A nagy utazás című monumentális festmény (1995) szinte máig terjeszti ki annak érvényességét. Legpontosabban mégis a Lengyel Andrással közösen készített fotósorozatai érzékeltetik König szellemi hajlékát. A képeken a művészek maguk jelennek meg régies öltözékekben, csibukozva, fejükön óriási bársony Rembrandt-sapkával, festőállvány előtt, ecsettel a kezükben, egy nyári kert idilljében üldögélve. Verne? Csehov? Jókai? Ismeretlen? - nem fontos. De téved az, aki díszletekre gondol a képek láttán, vagy kellékekre, utánzatokra, színjátékra, idézetre. Itt, bármilyen furcsa is, minden eredeti és azonos önmagával. Az anyag, a stílus, az atmoszféra, a gondolkodás, a képzelet különös súlyát éppen ez az azonosság adja meg, nem nyílik itt egy parányi rés sem, amelybe egy más idő, más anyag, más stílus vagy más gondolkodásmód beszivároghatna. König és Lengyel szemmel láthatóan otthon van a múltban, a történelem otthonossága járja át a kompozíciót. * Csak a jelenből visszatekintve láthatjuk, hogy a nyolcvanas évek kora mennyire a történelem ideje volt, KözépEurópában kétségtelenül az. A képzőművészet az évtized elejétől jelezte, nyomon követte, híven tükrözte és kommentálta a társadalom változásait, a rendszer apró földmozgásait és az érzékeny megfigyelőknek megjósolta a befejező nagy drámát is. Felnőtt egy új nemzedék, amelyet már nem nyomasztottak az apák, nagyapák történelmének terhei. Közülük sokan - e terhektől megszabadulva - tisztább szemmel, elfogulatlanabbul nézték és látták a múltat, igyekeztek hűséges fiainak bizonyulni. Az újfestészet nagy generációjának nem egy tagja - Bak Imrétől Fehér Lászlón, Kelemen Károlyon, Roskó Gáboron át Soós Tamásig - műveiben bebizonyította, hogy azok is voltak. A maga módján mindegyikük könnyű kézzel, de komoly gondolatokkal és érzékenységgel közeledett tárgyához, a múlt iránti mélységes tisztelet, az évezredes hagyományok és a kultúrhistória emlékeinek felfedezése és megbecsülése vezette ecsetjüket. A história számukra a nagy klasszikus hagyományokat jelentette; az európai kultúra anyaga egész gondolkodásmódjukat, képi világukat, motívumhasználatukat átitatta. Mellettük megjelentek azok a művészek is, akik egy szűkebb, jobban körülhatárolt terület, a nyolcvanas évek Magyarországának (Közép-Európájának) levegőjében, furcsa atmoszférájában lelték meg a nyersanyagot - materiális és szellemi értelemben egyaránt - alkotásaikhoz. Ebben az atmoszférában újfajta művek születtek, új típusú gondolatmenetek, perspektívák kavarogtak, különös villamosság töltötte be az életet és a művészetet. A müvek a történelemből kimaradt generáció nevében beszéltek. Ennek a generációnak az ún. történelmi feladatok helyett a napi élet rövid lejáratú feladatai jutottak. A szeme sem rebbent, amikor berendezkedett egy heroizmusától megfosztott, látszólag kezelhető és szélcsendes világban. Otthon érezte magát, ontotta a jókedvű és komoly, „dupla fenekű" felvételeket, látleleteket a magyar társadalmat körülvevő tartományról. Amit az előző korszak háttérjelenségként értékelt, az most főszereplővé lépett elő és viszont; a nézőpontok, a perspektívák megváltoztak. A korszak filmjeiben, irodalmában, képzőművészetében egyaránt tapasztalható volt ez a jelenség. Legpontosabban Esterházy Péter fogalmazta meg: „Én nem ragaszkodom a hagyományhoz - tehát hogy a fiúknak kék, a lányoknak rózsaszín -, mert számomra az igen és a nem nem alternatíva".

10 Amint festményeik, szobraik mutatták, ezek a művészek nem ragaszkodtak ugyan a hagyományhoz, de nem is kerülték meg azt, inkább szembenéztek vele. Sajátos „kettős látásuk", amellyel a dolgokat ábrázolták, a történelemre is vonatkozott. A história jelentős figuráit, döntő eseményeit kettős fénytörésben szemlélték, színükről és visszájukról egyszerre. Ez volt iróniájuk legfőbb forrása. E látás- és ábrázolásmód szelídebb és szigorúbb formában már korábban, a magyar neoavantgárd műveiben is felfedezhető volt. Mivel az avantgárd számára nem létezik a múlt, csak a jelen és a jövő, Gulyás Gyula, Pinczehelyi Sándor vagy Szentjóby Tamás objektjei az