Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - SINKÓ KATALIN: Historizmus - antihistorizmus

mennyezetének absztrakt-általános szimbólumai - a tudomány- és művészetallegóriák, valamint az ember szellemi tevékenységeit megjelenítő alakok - alatt a falképeken a történelem folyamata frízként jelenik meg, e két szféra együttese, a program egésze egyetlen allegóriát alkot. Ez az allegória pozitív kicsengésű, a díszlépcsőház falain ábrázolt, arany háttér előtt megjelenő erényalakok kifejezik, hogy a nemzeti művelődés fentebb megjelenített folyamata a nemzeti erények gazdagodását és gyarapodását eredményezte (6. kép). A mennyezetképek tagolásának egész rendszere, az ábrázolások dekoratív és idealizáló megformálása biztosítják, hogy a látogató a lépcsőkön felfelé haladtában belehelyezkedjen a múzeum emelkedett szférájába, a történelem magasztos, kvázi szakrális világába.

57 A térnek ezt a történelemmel kapcsolatban álló és kvázi szakrális jellegét a Magyar Tudományos Akadémia dísztermének freskóin is megjelenítette Lötz Károly (XII-4). Itt a történelem a bonni egyetem aulájában található képei kapcsán fentebb említett - ideális tere jelenik meg, mely a templomok belsejéhez hasonlóan tagolt. A történelemnek ebben a fennkölt „csarnokában" ott gyülekeznek az elmúlt századok kiemelkedő uralkodói körül koruk szellemi életének, művészetének és irodalmának jeles képviselői.

58 Renate Liebenwein-Krämer tipológiáját követve itt magának a művészetnek és művészeknek a szakralizálásáról van szó.

39 A „történelem terének" ezt a Lötz képein is megjelenő ideális rendjét mind a realisztikus, mind az illúzióra törekvő, a történelmet élőképszerűen bemutató festészeti tendenciák megszüntették, szemléletesen érzékeltetve egyben a historizmus válságát is. A 20. század, s különösen a két világháború közötti korszak konzervatív, historizáló festészetében is tetten érhető a „történelem ideális terének" ez az „összeroppanása". Batthyány Gyula vagy Aba Nóvák Vilmos történeti pannóin a filmekhez hasonló, a közel- s távolnézeteket váltogató nézőpontok szabdalják át a jeleneteket (XIII-10). Képeik ugyan felsorakoztatnak történelmi hősöket, ám az a tér, amelyben ezek megjelennek, sem nem valóságos, sem nem ideális, hanem inkább a „horror vacui" kifejezés illik ezekre a tér nélküli kompozíciókra, árulkodó jeleként annak, hogy a művészek, noha történelmi festészetet művelnek, kortársaikhoz hasonlóan már nem képesek a történelmet ideális valóságként szemlélni. Ez a fentebb megemlített néhány példa is alátámaszthatja, hogy noha a történeti képekről szólva tematikus értelemben beszélhetünk ugyan a 19. században hagyományok kontinuitásáról, ez a hagyomány egyben lényegét érintő újjáalakításon megy át, miközben mind a mű megcélzott közönsége, mind pedig annak mondandója jelentősen átalakul. A profán történelem hőseinek 18, illetve 19. századi kultuszait elválasztja egymástól a szekularizáció időközben előrehaladó folyamata, az újfajta hőskultusz szakralizálódik, s ez a mozzanat párhuzamos a historizáló történelemszemlélet szakralizálódásának tendenciájával is.

60 Antihistorizmus és művészet 1886-ban, amikor Lötz Károly az Akadémia dísztermének freskói közül az elsőt elkészítette, egyesek úgy vélték, hogy a történelem ilyen módon való megjelenítése régen idejét múlta. A történelmi festészetről szóló 1876ban megjelent írásában Hollós László a realizmus követelményét állítja előtérbe, elítélően említve Kaulbach történelemfilozófiai ihletésű képeit s Karl Rahl efféle kartonjait, miközben úgy véli, a históriai festőknek „igazságra, élet- és korhűségre" kell törekedniük, egyben tükrözve az „emberiségi eszméket" is.

61 Azonban már maga az igény, hogy a történelmet realisztikus képekben ábrázolják, ellentmond annak a követelménynek, hogy az egyben mint eszmei valóság is megjelenhessen. A realizmus igényének eleget téve, az illuzionizmus eszközeit alkalmazva jelenítették meg a történelem eseményeit vagy annak színtereit a panorámaképek, melyek azt sugallták a néző számára, hogy voltaképpen időutazás részese, átélheti a múlt eseményeit úgy, mintha azokon jelen lenne. Ám semmiféle realizmus vagy illuzionizmus nem tudta a történelmet mint eszmei valóságot közvetíteni; a panorámaképek, amelyek a múlt világába mint valami egzotikus kirándulásra csábították a nézőt, épp a történelemszemlélet válságának voltak szülöttei.

62 A historizmust - illetve az annak alapjául szolgáló történelemszemléletet - két mozzanat rendítette meg a 19. század folyamán. Az első a történeti hűség követelménye volt, melynek nyomán feltárult a históriai valóság sokfélesége, s ennek következményeképpen relativizálódtak a történelmi fejlődés addig érvényesnek hitt törvényei. A másik mozzanat Arthur Schopenhauer kultúrpesszimizmusa volt. Az 1844-ben már második kiadásban megjelent főműve, Die Welt als Wille und Vorstellung ugyan csak a század hetvenes éveire vált közismertté, ekkor azonban széles körben hatott. Schopenhauer világossá tette, hogy a „historizmus és életfilozófia ellentétei egymásnak", az emberi léttel kapcsolatos filozófiai igazságok csak a történetiségről való lemondás árán „menthetők meg".

63 A művészet történetiségéből adódó esztétikai relativizmussal szemben föllépő írók és filozófusok közül e vázlatos áttekintésben csupán Jacob Burckhardt nevét kell megemlítenünk, aki jelentős befolyást gyakorolt az Itáliában tartózkodó, s egy új, a történetiségtől megfosztott monumentális festészet megalapításával kísérletező német festőkre, elsősorban Hans von Maréesre és Arnold Böcklinre. Burckhardtnak a művészettel kapcsolatos eszményei, melyeket legelőbb 1858-ban Cicerone címmel megjelentetett művében fejtett ki, az önmagában és önmagáért való művészetre irányultak, melyről nemegyszer a „szakrálisról való beszéd" stílusában szólt, és Giorgione, Palma Vecchio és Tiziano műveinek, az önmagáért való festészetnek a jellemzésére használja az „Existenzbild" kifejezést, melyet elsősorban a késő velencei művészet jellemző vonásának tart. E képek hatása Burckhardt szerint abban áll, hogy a festők felülemelkedtek a történetiségen, nincs más céljuk az emberi egzisztencia puszta megjelenítésén kívül.

64 Az egzisztencia-festészet (Existenzmalerei) az ő jellemzése