Az Ernst-Múzeum kiállításai 1947-1954

Gadányi Jenő, 1948. április

GADÁNYI JENŐ Vannak művészek, akiknek emberi lénye és festői vagy szobrászati formavilága között első pillantásra szembeszökő az azonosság. Vérmérsékletük, érzelmi életük ugyanolyan közvetlenül nyilvánul testi alkatukban, arcvonásaikban és mozdulataikban, mint művészetükben, amelyhez személyük már külső megjelenésében is valósággal eleven stílusmagyarázaíul szolgál. Gadányi Jenővel nem így vagyunk. Szűkszavú, zárkózott ember; keményen faragott, csontos, szikár arcát, éles metszésű, vékony száját, áthatóan világos tekintetét és mértékletes, nyugodt taglejtéseit látva, szigorú önfegyelmet, értelmi rendszerességet és rendkívüli akaraterőt érzünk benne. Viszont nyomát sem leljük annak a lendületes temperamentumnak és szabadon csapongó, gaz dag képzeletnek, melynek festményeiben már évek óta annyiéira gadó jelét adja. Gadányira mint emberre csak a korai munkák aszkétikus festői önmegtartóztatásában, szándékosan, szinte mereven hangsúlyozott szerkezeti kötöttségében ismerünk. Ez az elvont szellemi távlatokhoz igazodó, konstruktív fegyelem hosszú évekig tartó előkészület volt. Ebben a szorosra fogott keretben, a képtervelésnek, komponálásnak ebben a sokáig tudatosan, ft zült figyelemmel gyakorolt iskolájában, a felszín alatt rejtőzve sűrűsödtek és érlelődtek a temperamentum, az érzés, a képzelet mélyebb, 'lelkesebb erői, hogy az adott pillanatban végül is napvilágra törjenek és diadalmasan elárasszák a festővásznakat és rajzlapokat. Ekkor indult meg a tájképek, csendéletek és alakos ábrázolások festői invenció dolgában kifogyhatatlan bőségű, változatos sora, melyben a tiszta képszerűség törvényei szervesen eggyéolvadnak a természet fény- és levegőfürösztötte, ezerszínű ábrázatával. Gadányi egy alkalommal, beszélgetés közben ezeket mondotta a maga művészútjáról: Konzervatív kritikusok és művésztársak azelőtt gyakran szememre vetették, hogy képeim elméletileg fogalmazott absztrak"