Az Ernst-Múzeum kiállításai 1947-1954

Dési Huber István, 1947 április-május

ELŐSZÓ Dési Huber István sokat hányódott, amíg festő lett belőle. Volt kovácsinas, pincérfiú, kifutó, dolgozott gyárban, zsákolt kint a Dunán, ügyvédi irodában körmölt, majd Désett, apja órás és ékszerészrnühelyében megtanulta az aranyművességet. Huszonkilenc esztendős volt, amikor 1924ben három évre Olaszországba került. Szorgalmasan látogatta a múzeumokat, de iegiényegesebb tanulmányaira ott is a valóságban kényszerült: gyári munkával kereste kenyerét. Ez a kemény iskola egész életére öntudatos, harcos szocialistát faragott belőle és művészetére is ebben a szellemben volt döntő hatással. A harmincas évek elején, itthon festett képei jórészt gyárak, kültelki bérkaszárnyák világából való tárgyakat és embereket ábrázolnak. Még pedig olyan képfogalmazásban, melynek a mértani szerkesztéssel határos, merev konstruktív törvényszerűsége igen jellemző volt az ábrázolt proletártémák szűkes, rideg valóságbeli légkörére. Ez a határozottan, ütemesen tagoló, biztos szerkezeti fegyelem a továbbiakban is javára szolgált Dési Hubernek, amikor festői látásán a temperamentum szilaj hevülete, szenvedélyes kifejező lendülete vett erőt és képein a dúsnedvű, erősfényű színeknek szélesen áramló, tüzes, viharkeverő sodra támadt. Ábrázoló figyelme most inkább a táj és a föld szegény népe felé fordult. Túláradó, forró szívvel ölelte magához ezt a valóságot, melynek képében az expresszionizmus és a realizmus nagyjelentőségű, termékeny új ötvözetét keltette életre. Ez az expresszív realizmus igen egészséges, üdvös ellentét volt a hazai művésztájakon szokványos, bágyatag lélekfestéssel, kenetteljes spiritualizmussal szemben, melynek mákonyos színbódulatában fiatal festőink közül ma is sokan olyan ernyedten úszkálnak, mint legyek a szirupos lében. 3