Az Ernst-Múzeum kiállításai 1947-1954

Dési Huber István, 1947 április-május

Nem nehéz ebben a nálunk még mindig széltében divatozó, élveteg festői szemléletben egy emberileg is passzív magatartásra ismernünk, mely a valóságoi, az életet úgy hagyja jóvá, amint éppen van és a társadalmi igazságtalanság, az emberi nyomorúság, küszködés és szenvedés legkirívóbb jelenségei előtt is szemet húny. Nem így Dési Huber. Az ö művészetében a festői látás elválaszthatatlan a tilíakozó és iázaaó szociális lelkiismerettől és attól a forradalmi meggyőződéstől, hogy a valóságot a szegény nép javára gyökerében meg kell változtatni. Ez a szociális emberi érzület annyira vérében volt Dési Hubernek, hogy békétlenkedő, izzó ereje akkor is lángot vetett a képen, ha az nem szegény parasztot, pásztort, kubikost vagy téglagyári munkást, hanem napsütötte tájat vagy virágos csendéletei ábrázolt. Dési Huber István sajnos, rövidre -szabott művészútjának utolsó szakaszában vérbeli koloristává fejlődött, de festői látásának elevenbevágó kifejező ereje az egykorú rajzokon is nyomot hagyott. Dési Huber a természet láttán készült vázlataiban sem volt játékosan könnyűkezű, a vonalakat fordulatosán, tetszetősen odakanyarító rajzoló. Még kevésbbé bizonyult annak, amikor ezeket az elsődleges impressziókat jórészt nagyméretű papírlapokon, szénnel átfogalmazta. Inkább keményen és darabosan szántó, de rendkívül erőteljesen és tömören jellemző vonalakkal, komponálva rajzolt ilyenkor: szeme előtt már a kép lebegett, amelyhez a szénrajzot pontos alaprajznak, szerkezeti váznak szánta. Viszont ezek a képszerűen befejezett rajzok éppen a színek fölékesítő köntöse híján, csontig ható, éles igazmondással vésik szemünkbe és szívünkbe a dolgok és emberek keserűen való ábrázatát: azt a szocialista humánumot, rnely Dési Huber művészetének legmélyebb és leglényegesebb jellemvonása. Kállai Ernő 4