Az Ernst-Múzeum kiállításai 1947-1954

Pór Bertalan, 1953. október

sem lehetett az emigráns bolsevikí magyarnak. Újra portrékat festette, portrékat, amelyek mindig átsegítették a nehézségeken, s festett-e még a kedves, erdős-hegyes tájat, mély érzéseinek teljes odaadásával. Ezeknek a tájaknak formai megjelenése még a Nyolcak cézanni vonalát követi, de emberi tartalmában gazdagabb, semhogy a posztimpresszionizmus forma- és térkultuszának egyik megnyilvánulásaként tekinthetnők. Járt Bécsben is, a magyar emigráció középpontjában, hogy híreket kapjon a megcsúfolt hazáról, s szégyenét és dühét újra csak a pásztorokra és az állatokra hízta, azok egymásért, vagy egymás elleni harcában fejezte ki. A formák egyre egyszerűbbek, ismét a nagy összefoglalás felé törekszik, ellentétben a nagy kompozíciók szinte anatómiai részletességével, gazdagságával. A vonal erejére bízza magát, a nagy állatok kontúrjai áthasogatják, átölelik egymást, hogy mini keresztrímek, majd mint ölelkező rímek vigyék tovább a témát. A lehanyatló öreg pásztort körülállják állatai ; a fiatalnak erős ökle csattan a bika homlokán. Áll a harc, a gyenge elhull, az erős megbirkózik az ellenséggel. De szelíd mélázással, messzi tekintő nyugalomban is látjuk a pásztort, a szlovák Lohengrint — ahogy a művész nevezi — mert hivatása, küldetése van : a harcos, minden rosszat elhárító erő ő maga. A hosszabb szliácsi tartózkodás, ahol a művész felesége fürdőorvosként dolgozott, bizonyos anyagi egyensúlyt eredményezett, ami lehetővé tette, hogy 1923-tól kezdve a telet Párisban töltsék. Közben 1934-ben kiállítást rendezett Pozsonyban, amely a szakemberek nagy elismerése mellett a burzsoázia teljes közönyével találkozott. A 20-as években megfordult Berlinben is mint KözépEurópa kult űrközpontjában, a forradalmi erők forró talaján. A weimari köztársaság ideje volt ez, mikor a hulló polgárság lába alól egyre inkább kicsúszott a talaj és egyre erősödött a munkásosztály. Párizs az első világháború után gyűjtőhelye volt KeletEurópa politikai menekültjeinek. Kis országok forradalmárai és Oroszország ellenforradalmárai egyként Párizsban kerestek menedéket. Párizs az imperializmus művészetének melegágya lett a két világháború közötti időben, s a 20-as évek különösen forrongóak az új formák keresésében, mert csak formákról volt szó, a téma lenézett, irodalmi elem volt, a ,,művészettől idegen elein'", a festészetben és szobrászatban egyaránt. Matisse és Picasso a két nagy vezér, tehetségűknél fogva azok, de egy romló-bomló uralkodóosztály sodrása, igénye, pénze megszabta művészetük tartalmát és formáit. Ók maguk soha ,,atematikus" vagy „non figui atív" művészetet nem műveltek, amivé a gyenge követők silányították a képzőművészetet. De Matisse emberábrázolásában a dekorath 12