Az Ernst-Múzeum kiállításai 1933-1936

162. Csoportkiállítás: Rippl-Rónai József, Istokovits Kálmán, Barna Elek, Gulyás Ferenc, Kenéz János

Abban a remekbe faragott jellemképben, melyet Gerő Ödön írt róla, kaposvári szobra leleplezése alkalmából (Pester Lloyd, 1936 szept. 6.) s amelyben a művész egyéniségének sokrétűségét intuitív erővel boncolgatta, olvassuk: „Női arcképei, pasztellek nagyrészt, mintha oda volnának lehellve. Titkos színek lappanganak bennük, gyöngéden elomló tónusok és mégis monumentális stílus. Amellett van bennük valami álomszerű. Egy örökké józannak álmodozása." Valóban Rippl-Rónai ösztöneit értelmével tudta kormányozni, ami az embert és a művészt egyaránt jellemezte. Innét rigolyái és remekei. Öregkori művészete tehát csak betetőzte egész élete „búvárkodásait", összefoglalta azok eredményeit s nemhogy elernyedt volna, ellenkezőleg, ezekben szállt a legmagasabbra. Másik kiállítónk, Istokovics Kálmán, az Ernst Múzeumban kezdte meg pályáját, egy grafikai gyűjteménnyel és itt folytatja máig. A grafikai jelleg uralkodó maradt művészetében mindvégig. A szín csak kíséri a rajzos formát. Akkor is, ha hangoskodik. Örökös küzdelemben áll benne a rajz- és színművész. Képzeletében tornyosulnak a formák, gomolyognak az alakok, Doré és Zichy fantáziájához áll közel, lelkiségben. De mint a francia mesternél, nála is azt látjuk, hogy az a veszély fenyegeti, hogy sokalni fogják gyors kezét. „II faisait trop", — mondották Dóréról, mondották Zichy Mihályról, mikor hónapok alatt hatalmas vásznakat népesítettek be, mert képzeletük oly játszi könnyen ontotta az alakok százait, a fantasztikus formajátékot, álmaik valóra válását. Picture folle-nak gúnyolták őket, de Zichy Mihály azt írta maga megnyugtatására, hogy a szent könnyedsége a munkának, nekik, kiket ezzel megáldott a sors, isteni ajándék. Hiába hirdetik ellenzőik, hogy a sok munka szerencsétlenség, nem, nekik az életfeltétel, mint a víz a halnak. Az idők 5