Az Ernst-Múzeum kiállításai 1933-1936

158. Csoportkiállítás: Basch Andor, Domanovszky Endre, Ijjász H. Imre, Kontuly Béla, Vadász Endre festőművészek, Halmágyi István szobrászművész

így történt ez most is. íme Kontuly Béla, aki e falakon tünt fel már akkor, mikor még le se rázta magáról az iskola porát. Persze, hogy évekbe került, mig eljutott önmagához. De utolsó kiállitásain már egészen önmaga volt, mig most belefogott a maga nyelvének művészi kisimitásába. Persze, hogy nem esett le az égből, hogy vannak ősei és társai. De amivé lett, amit önmagából csinált, az az övé, ott teljesen a maga lábán áll és tudja, mit akar? A szinek finom egymásba ötvényezésével az érzéseknek olyan lehelletszerü könnyedségét érezteti, amely nemcsak a szemet ejti meg, de megremegteti a szivet is. Hatalmában áll a forma és beburkolja azt szinfátyollal. Ha elemezzük művészetét Fra Angelicora kell elsősorban gondolnunk, az angyali mester'bájára, aki a vallásos érzés fenköltségét a szinragyogás extázisába emelte. Ilyen ideál mellett Kontuly nem veheti könnyed oldaláról művészetét. A gondolat és érzés harmóniája nélkül nem juthat kielégitő eredményekhez. Az élő olasz művészek között találunk rokonaira, de Kontuly magyarsága szineinek drámaiságában és kezelése nemes tisztaságában kiütközik. A fejlődés útját maga fogja maga elé tűzni, de kétségtelen, hogy ez az ut a legmagasabb művészi ideálok felé vezet. Domanovszky Endre másodszor jelentkezik nálunk, s alig lehet ráösmerni. Elsőizben csupa vonal volt. A nagy német korareneszánsz iskolába járt és rajzának biztonságával jó tanitványnak, halk szineinek finom melódiájával önállóbb szinlátónak mutatkozott. És most, — alig néhány évvel később — most már a rajz csak alighogy éreztetve, a szinek felülkerekedtek, spachtlival odakent, egymásbahuzott pasztozus szinkeveréssel szabad előadásra törekszik, az égő, ragyogó kolorit ki4