Az Ernst-Múzeum kiállításai 1928-1929

98. Csoportkiállítás: Basilides Barna, Basilides Sándor, Bernáth Aurél, Réfi-Kádi János, Péter Mária, Gy. Szabó Kálmán, Vaszkó Ödön

nista hullámot, szerencsésen kivergődve belőle. Ezt Kállai tanulmányának utolsó sora sejtette, mondván, hogy a „kosmikus" felfogásnak ujabb munkáiban már halvány nyoma se maradt. Hál' Isten, Kállainak igaza van. Ahogy Bernáth Aurélt most megismerjük, egy hatalmas vizionárius erejű kolorista áll előttünk. Teljesen kiforrva. A földet és a vizet, az eget és az alakjait, az atmoszférát a mindent beborító szin leplébe takarja és azért fölösleges kosmikus erőknek ,,űrben rezgő jénymiriadok egyenletes káprázatairól" beszélni. Bernáth művészete nem kívánja a kongó szavakat. Egyszerűen egy nagy szinfantáziáju művésznek a természet előtt érzett izgalmaiból felszálló látományai a. művei. Főleg az atmoszférikus csudák izgatják képzeletét, a szinben pompás levegőhatások, a köd és pára tüneményei. Turner képzeletével tart rokonságot. De mig az angol vizionárius a kivételes fényben ragyogó nap fényébe volt szerelmes, addig Bernáth Aurél a levegőég tüneményeinek többnyire kékes tonusegységeibe oldja fel a világot. De nem Monet formafelbontásában. Neki a világ létezik. Szikla és part, sétaút és virág, hegedű és tokja, parton merengő férfi és esti homályba elbújó szerelmes pár, minden valóság és minden színfolt igaz és egyszerű jelenség, de érzései mélységéből látományokká monumentalizálta őket, nem vesztették el sem súlyukat, sem anyagukat az atmoszféra burka alatt. Látományszerüvé válik rála a világ képzeletében. A szinek orchestrális kezelése csak alátámasztja a világ nagy szemmel való látását. Péter Mária a könnyed, szinte odalehelt, tiszta szinek szerelmese. Ballanciroz a tárgyak testisége és a szinek leheletfinom megérzése között. Az ő Szolnokja emlékeztet Mihalik Dániel utolsó korszakának szinfinom4