Az Ernst-Múzeum kiállításai 1928-1929

106. A Munkácsy-céh 2. reprezentatív kiállítása

centrumokban? Az ottani zűrzavaros és chaotikus formahajsza hullámverése átcsapott közénk is, de megtörve, erejét vesztve, s már-már megtisztultan. A magyar művészek legtöbbjei, még a legszélsőségesebbek is, nem merültek el az idegen és a magyar természettel ellenkező, túlfűtött formafelbontásokba. Megmentette őket ettől lelkük nyugalma és képzeletük tisztasága. Nem volt rájuk hatástalan a modern törekvések szin- és formamegujitásának szükségessége. De elmondhatják azt, amit Courbet mondott magáról: „Én is belevetettem magam a tradíció árjába, de mig az akadémikusok belefulladtak, én kiúsztam belőle". A magyar művészek is mihamar önmagukra eszméltek és csak azokat söpörte el az idegen forma szolgai utánzása, kikben nem volt elég erő, hogy megkereshessék józan önmagukat. A magyar művészetben nem egyszer látjuk, hogy már idősebb művészek is mint alakítják át régi stílusaikat, az uj szellem mint vált ki belőlük uj formaérzéseket, a mai élet lüktetése mint érződik ki látásuk megtisztult megújhodásából. A fiatalok pedig felfrissülve, fölvilágosodott palettával, üde szemmel nézve bele a tért és időt szinte megtagadni akaró uj életbe, uj hangokon szólalnak meg. Nem a jazz-band kurjantásait, de szines és dallamos finom melódiákat hallatnak. Ez érződik ki jelen kiállításunkból, melyben minden törekvés szóhoz jut. Idősebb és ifjabb, régi és uj művészek egymás mellett, egy egységes és egy igazán magyar együttest alkotnak. Ez a magyarosság nem póriasságban és nem cifrálkodásban, de nem tárgyi elemekben nyilatkozik meg. Nem a népi élet, nem a falusiasság motívumaiból élősködik, hanem a magyar 6