Az Ernst-Múzeum kiállításai 1928-1929

106. A Munkácsy-céh 2. reprezentatív kiállítása

lélek érzéseit és a magyar nép szinszeretetét tükrözi. Anélkül, hogy a formát feláldozná. Nagy mestereink, egy Munkácsy, Paál, Szinyei, Benczúr, Székely tradíciója ott él e kiállítás alkotásaiban, de a nagybányai tradíciót is felszívta magába és megújhodott. Művészeink ott állanak a mai élet kellős közepében és romantikus érzést visznek be a ma tragikus hangulataiba. Még a legvidámabb színskálából is kihangzik a mai magyar lélek bánatos siralma. Ezt a megtört és fájdalmas bugást érezzük ki a kiállítás szinakkordjaiból. A ma embere magára ösmerhet. Elhagyatva, elszigetelve, egy ellenséges világ kellő közepén, ott áll a magyar művész és hangot ad mindenek fájdalmának. Nagy meglepetéssel olvashattuk ezt a genfi francia lapok kritikáiból is. Megmutatta ezt a barcelonai nagy siker. Megérezte az idegen, hogy egy árva nemzet művészete a tárogató hangjait hallatja. Mert őszinte. Mert igaz ez a művészet, ifja, öregje önmagát igyekszik adni, s önmagán keresztül az egész nemzetet. Megérti őt vájjon a magyar néző? Egy virágcsendélet, egy beborult egü táj, egy-egy darab pesti élet, egy arc expressiv kifejezése, a hóval lepett budai táj, mind-mind emberi lélek megnyilatkozása. Nem puszta forma, de benne van alkotójának hangulata is, a művészi lélek e szinmelódiákban, távoli keleti örökségként, kolorisztikus hatásokban nyilatkozik meg, ez magyar és nemzeti és mai, mert uj akkordokban megszólaló és uj formamegoldásokat találó és uj harmóniákat teremtő. Kiállításunkat jellemzi, hogy ez az uj hang szinte magától értetődő következetességgel száll át a múltból, 7