Az Ernst-Múzeum kiállításai 1921-1923

47. Magyar remekművek

rahlos barnástónusba ágyazva, a mesterművek egész sorát alkotják. Barabás, Borsos, Györgyi főleg az arckép és genrefestészetben a biedermeierkor összes problémáit felvetették, de mind a kolorista szemével igyekezett megoldáshoz jutni. Míg a bécsiek nem tudnak eltérni a rajzlátástól, a magyar biedermeierben a színlátás uralkodik. A Londonban élő Brocky éppen ugy, mint Firenzében Marko, Lembergben Medvey, Budán Marastoni és Sterio akár olajban, akár aquarellben dolgoznak, a világot gazdag szinességében igyekeznek megfogni. Csakhogy ez a szinesség — talán csak az egy Brockyt kivéve — nem sokkal több még a tarkaságnál, az egymás mellé fektetett szinek külön-külön való életet élnek, fényfoltok játszanak a formákon, de ezek egyszerűen rárakódnak a helyi színekre, nem válnak egységgé velük, nem hatolnak bele, nem fejlesztik, nem befolyásolják. Az európai művészet kolorisztikus problémáit a francia romantikus festők, Delacroix-val élükön, más alapokra fektették és Madarász közvetlen forrásból tanulmányozhatta azt, mig Székely, később Benczúr másod-, sőt harmadkézből, a belga iskolán nevelődött Piloty oldalánál. De hogy átalakult kezük között Piloty kolorismusa! Madarásznál a tárgy tökéletesen beleolvad a formába, Székelynél a látomás pillanataiban a tónusegységből dobban ki a forma, Lotz játékos képzeletében a lágy harmóniák a formák játsziságával olvadnak össze. Ott, ahol Benczúr ihletére hallgatott, csak a schleissheimi interieurökre gondoljunk — ott az ő tarkasága is szinessé vált, egymással összefüggő, teljes harmóniát alkotó szinegységgé, mindenesetre inkább kolorista, mint mestere Piloty. Általában, ahol ösztönüknek engednek, vázlataikban és vízióikban a történeti tárgyak puszta szinmegoldásokként bukkannak elénk s ha a megmunkálás lassú fázisaiban el-elvész az első 6