Az Ernst-Múzeum kiállításai 1921-1923

47. Magyar remekművek

ihlet csodás szinegysége és a formarészletezés megöli a színharmóniák egységét, ez a kor esztétikájának bün'e, európai baj, másutt is szenvedett alatta a művészet, de nálunk egyensúlyba tartja mestereink ősi, ki nem apadó, el nem fojtható szinsovárgása, mely a kolorisztikus hatások csodás eredményeit szülte. Betetőzi ezt a fejlődést Munkácsy Mihály hatalmas zsenije, mely főleg első alkotásaiban — a legfinomabb tónusfátyol alá rejtett sonorikus mélységű színharmóniákat teremtette és a Courbet által felvetett problémát magyar lelke szinsovárgásával gazdagabban oldotta meg, a bársonyos színek zenéjévé fejlesztette. Ugyanez a döbbenetes erő csap felénk Paál László színeiből akkor is, ha tragikus hangulatokat vagy ha lágyan omló dallamokat zeng. Egész sora a jeles erőknek állanak e problémák szolgálatába. Tisztán művészi ideáloknak áldoznak. Ami festői látásukat jellemzi, újra a kolorista megoldás, mely Deák-Ébner apró képeiben éppen ugy uralkodik, mint Gyárfás Jenő nagyszabású művészetében. Micsoda gazdagsága a kevés színnel sokat mondásnak! Micsoda erő a szélesen felfogott formák döbbenetes egyszerűségében! Ez időből valók a nagyszerű ígéretek, — Dósa Géza artisztikus arcképére gondoljunk — a gyönyörű kezdések — Innocent genreképét kell csak megnéznünk, vagy Baditz tanulmányfejét, Pállik Béla női arcképvázlatát, Böhm Pál tájképeit, Liezen-Mayer színekben pompázó vázlatait, — mind koloristikus szempontból érték, mindnyájan szinálomban élnek, még Karlovszky is színben oldja fel bámulatos rajzlátását, Vágó Pál is elmélyed a színben — akkor, mikor mindenütt másutt a szint elnyomja az anekdota, előtérbe kerül a kicsinyes rajz, nálunk még a miniatüristák is — Kéméndy, Kardos — elsősorban koloristák. Ezenközben a szinkérdés átalakul valeur-kérdéssé. A tónusfátyol, mely Munkácsynál eleinte ráborul a színre, 7