Az Ernst-Múzeum kiállításai 1921-1923

47. Magyar remekművek

s mely később nála is szétszakad, hogy alóla kibontakozzék a szin, a világos festés vágyában a levegő-tónusban kereste az egységesítő erőt. E probléma első munkása Szinyei, megelőzve kortársait, akik utána, bár tőle függetlenül a plein-air kérdését az impresszió egységének miként való megőrzésével kapcsolták össze. Ez újra univerzális probléma és a magyar művészet ebből a mozgalomból is kivette a maga részét. Két megoldás kinálkozott. Az egyik a jelenségeknek fényben való feloldása, fényfoltok és szinreflexekből kialakult atmoszféra hatások visszaadása. A színfolt itt erős hangsúlyt nyer, de a forma feloldódik. A magyar művészet a fénylátás e kizárólagosságával azonban alig kísérletezett, ez nem felelt meg eredendő érzésének, mert a világot elsikkadni nem engedte. A másik megoldás, mely kevésbé végletes, megakarta őrizni a formát és a szint s a nagybányai mesterek, Hollósyval az élükön, de Bihari és Eisenhut, Magyar-Mannheimer és Mednyánszky is a levegőtónus egységesítő erejére alapították a stilusegységet. Azonban náluk is a szin az erősebb fél. Ferenczy, Fényes, Csók, Vaszary, Katona, Zempléni, Perimutter, Thorma, Réti, Iványi-Grünwald, az egész nagyszerű művésznemzedék, főleg az első időkben a levegőtónus mindent elszürkitő hatásával folytatták élet-halál harcukat, mert nemzeti érzésük kibontakozását gátolta és kolorista hajlandóságaik kiütköztek. A szürke, a bastien-lepage-i megoldás nem felelt meg szinérzésüknek és mihamar jogaihoz juttatták a szint, még azok is, mint Dudits, akiknek monumentális feladataiknál a tárgyból kellett formához jutniok, azok is kolorisztikus egységet kerestek, hát még a szinproblémával viaskodók, mint Koszta, akinél szinek bujkálnak az árnyékokban is, a fényellentétekben, a reflexekből kialakított formákban. De a legjellegzőbb példa Rippl-Rónai esete, aki a maga dekoratív művészetét, annak minden 8