Az Ernst-Múzeum kiállításai 1920

44. Horthy Béla, Szentgyörgyi István, Kisfaludy Károly

melyek csöndben, visszavonultságban, a természet előtt átélt szenzációk és álmok áhítatos odaadással készült megrögzitései. A másik művészünk keményvágásu legény, furóíaragó kezű, akinek az agyag csak átmeneti anyag, mert kőben gondolkozik, bronzban érez akkor is, mikor a mintázófa van a kezében. Azóta, hogy Szentgyörgyi István hazajött a belga iskolából, a szemünk előtt fejlesztette ki egyénisége izmos elemeit, mind élesebb körvonalakban állott elénk, pályázatokon hol diadalmaskodva, hol félretolatva, de soha ugy, hogy észre ne vegyék, mert az ő robusztus formalátása, az ő biztos kontúrokba foglalt figurái, az ő mind erőben teljesebb léleklátása mellett közönyösen elhaladni nem lehet. Belénk markol érzése kitöréseivel, kényszeríti a szemet a formakapcsolatok művészi elrendezésével arra, hogy nyomon kövessük, amint előttünk bontogatja, kapcsolja, összehúzza és összefoglalja formáit, hogy azokkal most intim, játszi hatást, majd egyszerű, lapidáris megoldásokat hozzon ki. Ez a gazdag skála, ez a részletekbe elmerülő dus formaképzelet, ez a minden anyagon uralkodni tudás: művészete teljében mutatja be most ez első összefoglaló kiállításán az uj mestert, amint itt előttünk kibontakozik. A harmadik, kinek néhány művét csokorba foglaljuk, korán felhagyott a festéssel, mert elcsábította az jrodalom; ő volt az első magyar író, ki átélhette a 4