Az Ernst-Múzeum kiállításai 1919

35. Fényes Adolf

menekült, de nem a históriai adatokhoz, nem nyalt illusztratív eszközökhöz, az elemek emlékek, de amit felépít belőlük, az egy uj, egy belső világ. Mint a gyermek, az igazi szinköltő, tökéletes egyszerűséggel, tökéletes naivitással látja meg álomképeit és e víziókat nem engedi a valóélettel való összevetés által elfojtatni. Éli a maga álmait és e szinkáprázatokat a maga dekoratív harmóniáinak törvényszerűségébe állítja. Egyedül csak a belső igazságra törekszik, a színharmónia, a tiszta forma belső törvényszerűségeire épitve fel a maga világát. Ezek a törvényszerűségek uj formákat revelálnak, szokatlanságukkal meglepetést, álomszerüségükkel antireálitást, most becsalnak a népmese naivitásába, majd eszükbe juttatják az öreg Pieter Brueghel egyszerűségét. De mindezek messzeeső vonatkozások, Fényes álomvilága, — mint általában az álmoké — elemeiket a környező életből veszik, a bibliai mesét egyszer szolnoki tájba transzponálja gémes kúttal, parasztházikóval, máskor a jelent és multat egybefüzi, mint a római oszlopos hemiciklus fürdőbassinjébe lépő kacér audessous Zsuzsannájánál, — Budára emlékeztet a váostromot megálmodó mesekép régi magyar leventéivel, osztrák lovasaival és török vitézeivel, — néha tiszta történet az álom, mint a Mátyás király előtt hódoló osztrákokat láttató képén, vagy ösmert a legenda, mint a madaraknak prédikáló Szent Ferencet, vagy a Madonnát festő Szent Lukácsot ábrázoló, ragyogó ékkövek színeiben pompázó kis képein. 6