Az Ernst-Múzeum kiállításai 1919

35. Fényes Adolf

kötelék, mely őt ennen múltjához kapcsolta, lehullott volna, mintha egy uj, szinte poláris ellentétü művészet világába tévedtünk volna be. Az uj Fényes egy álomvilágot épitett magának, melyben uj emberek, uj természetben álomlogikában cselekednek és mozognak, hol sem a valóság formái, sem az éber-élet törvényszerűségei nem uralkodnak rideg következetességgel, minden szabadosság jogához jut, minden megtalálja a maga ellentétjét, szin és forma sajátos kapcsolatokba kerül és különváló életet él. De ez az álomélet csak az első pillanatban olyan döbbenetes, mert nehéz megtalálni hozzá a bevezető kaput. Emlékszünk, volt Fényes régi stíljében is, minden valóhoz ragaszkodás mellett, valami öntudat alatti életet élő vágyódás a dekoratív formalátáshoz, melyet japánhatásnak tulajdonítottam, már akkor is felösmerve, hogy „alapjában dekoratív tehetség, akinél az abstrakció a színlátásban nyilatkozik meg". (Tizenhárom magyar festő, 57. lap.) Ez vezette őt a csendéletfestésben is a dekoratív felépitésekhez és ez a lappangó, latens érzés tört most ki a felszínre, hogy egyedül uralkodóvá váljék. E felösmerés Aladdinlámpája mellett bejuthatunk uj stílusának rejtelmeibe. A dekoratív felépítések szabadságának megszerzéséhez való titkos vágya vitte el őt uj természetfelfogásához. A megálmodott szinálmokhoz kereste meg a maga természetét. A bibliához, a történeti emlékekhez 5