Az Ernst-Múzeum kiállításai 1919

35. Fényes Adolf

morú, a gyászos esztendők s jött a vég, — az oly sötét, az oly borzalmas vég. Mi történt ezalatt a művész lelkében? Tizenhárom magyar festő c. könyvemnek Fényesről szóló fejezetében, melynek alapgondolata az, hogy Fényes „fejlődése az önitélet meg nem szűnő drámai játéka", a végső konkluzio ez volt: ,,Mi tehát meg volnánk elégedve Fényes eredményeivel. De mit szól ehhez a kisbíró? Mit parancsol Fényesnek? Ujabb önkinzást, ujabb önelemzést, ujabb lelki aszkézist? Ki tudja? Fényes robusztus erejével elleplezi a belső viharokat, hangos kacajba fojtja belső tépelődéseit s mikor legjobban élvezzük a művészi rezultátumait, már eltűnt, ujabb ideált kergetvén. Ujabb ideált: de ez nem annyit jelent, hogy ellentétest, ellenkezőleg, egyenes folytatását az előbbeninek

| tovább-fejlesztést, gazdagodást, belső megismerésekbe való elmélyülést jelent, mely egy előbbeni fok egyik oldalát lerombolja, hogy ujat építhessen a másikon. Ennek a felösmerése igen nehéz. Hiába, nagyon keményhéju dió Fényes!" És igy történt. Aki uj kiállításába váratlanul, előkészülés nélkül, hirtelen lép be, első pillanatra megdöbbenve tekint széjjel. Ahhoz hozzá voltunk szokva, hogy Fényes fejlődése nem egy nyugodt áramú folyam, de most ez a fejlődés megszakadottnak látszik, itt mintha minden 4