Az Ernst-Múzeum kiállításai 1917

31. Deák-Ébner Lajos

zett, mind kitűnően megérzett figurák, jellegzetes mozgásban visszaadva, csodálatos finomságokkal teljesek. Arcképeket is fest, karakteréreztetésre, anyaghüségre és az előadás közvetlenségére törekedve. A párisi Szalonban kiállított enemű művei figyelmet is keltenek. 1875-ben hazajön és Szolnokra megy, odavonzotta őt az ott élő nagyhírű bécsi mester, Pettenkofen, aki körül egész művészi kolónia képződik. Pettenkofen művészetében ezidőben fordulat állott be. A régi rajzos alap helyet ad a szines foltban látásnak, a közellátásban visszaadott részletrajz helyett a foltban látott tömeget, annak mozgását, karakterét ragyogó koloritban igyekszik megfogni, vásárjeleneteiben az egyest feláldozza az egésznek, szines összhatásra törekszik s a tonusharmonia helyett szines egységekből épiti fel impresszióit. „Gyöngyöket himzek" (Ich sticke Perlen) — szokta mondogatni a mester efajta kísérleteiről. Tavaly, a magyar tulajdonban lévő osztrák művészek alkotásait összegyűjtve, bemutattuk néhány ilyen remekét (br. Kohner Adolf gyűjteményéből). Deák-Ébner Lajost Pettenkofennek ez az uj stilusa meglepi, az ő párisi tonuslátása is átalakul szines látássá, csakhogy átszűrődik az egyénisége melancholikus lágyságában. Jóidéig marad Szolnokon és egész életére szóló tőkét gyűjtve, meggazdagodik az alföldi magyar élet végtelen gazdagságában, sokkal változatosabb, mint az idősb mester, Pettenkofen, sokkal közelebb áll a magyar néphez érzésben és megértésben, Szolnok levegőjét, szinét, porát, a hajnali párát, a déli napot, a szürke reggelt, a naplemente nedves levegő-egét ittasult szemmel figyeli. Képzeletét megteliti friss konkrét benyomásokkal, a paraszt-és cigányélet jellegzetes motívumaival 5