Az Ernst-Múzeum kiállításai 1917

31. Deák-Ébner Lajos

Egy napon egy kis képet láttam egy helyen, régi pesti bútorok és még régibb magyar szőttesek között, egy szoba belsejét ábrázolta a kép, fehér főkötős öreg asszonnyal a nyitott szekrény előtt, gyöngédszürke tónusfátyollal leborítva. Azt hittem, egy korai Munkácsy vagy egy kései Pettenkofent látok. Nem, egy fiatalkori Deák-Ébner volt. Máshol egy profil leányfejet találtam, halaványkék szallaggal nyaka körül, szőke hajjal és álmodozó tekintettel. Ha Manet vagy Leibl szignálja, elhiszem. Nem, ez is egy fiatalkori Deák-Ébner volt. Amióta a Műcsarnok kiállításait szorgos szemmel figyelem, — immár huszonkét éve! — a mester nevéhez nem fűződnek ilyen kvalitású alkotások emlékei. Megéreztem, hogy emögött lappang valami, valami titokzatos magyar tragédia, ami nem újság a magyar globuszon, hiszen Paál László, aki ismeretlenül pusztult el, Szinyei, ki csak kései elismeréshez tudott hozzájutni, beszédes példák. Tudtam, hogy Ernst Lajos régóta tervezett egy Deák-Ébner-kiállitást, felösmerve a mester nagy kvalitásait. Most a szerencsés véletlen megadta az alkalmat, hogy legyőzhessük a mesternek a nyilvánosságtól való irtózását és kicsalhassuk a napfényre. Amiben Ernstnek kétségkívül nagy érdeme van. Ott élt ő évtizedek óta Várkertbazári műtermében, tanítványainak és a művészetnek, múltjának, az ihlet egy-egy csudás alkotásai emlékeinek élve, féltve rejte3