Az Ernst-Múzeum kiállításai 1916
22. Jávor Pál
ban önmagára lel, amint ezek a felismerései meglepik, a közbülső éveket, amelyek töprengésekben telnek el, s a nagy magáratalálásokat, melyek ujjongó kitörésekben hangzanak ki. Itt ez most mind ki van elibénk teritve. Csupa őszinte önvallomás, a teremtés egyes fázisai a legújabb eredményekig. Mert még semmisem végleges, minden csupa átalakulás, csupa levés, merőben mozgás, tehát élet. Ezt a nagyszerű színjátékot megfigyelni egy egészen különös élvezet. Jávor Pál a nyilvánosság előtt fejlődött, de csak egy darabig, a Benczúr-iskolától az első szolnoki letelepülésig, közben lelkében nagyszerű formaélmények viharzottak át, a nevezetes Ganguin-kiállitástól kezdve a Cézanne forradalomig, mind, mind ott hagyta nyomát a lelkében. De mind csak annyiban, amennyiben lázas, vibráló, túlérzékeny idegrendszere reagált a külső, az erős benyomásokra, művészi képzelete megteljesült tőlük és általuk, színeket nyert és színeket fogadott magába, de mindez alapsajátosságát el nem moshatta. Lassan, de biztosan mindenkor kiütköződött az minden művéből, csak arra volt égető szüksége, hogy intenzív magábamélyedéssel önönmaga értékeihez hozzájuthasson. Hogy a magány csendjében meghallhassa lelke titkos szavát, megláthassa a maga színeit, megfoghassa a feltűnő víziókat, melyek különben a legelső zavaró benyomásra oly hirtelen elszállanak. A szerencse ugy akarta, hogy Jávor Pál ehhez a 4