Az Ernst-Múzeum kiállításai 1912-1913

3. Zuloaga Ignacio, Brangwyn Frank

a végtelenül domborodó egeket a viharosan gomolygó felhőzettel, mindig csak azt a látszatot szolgálva, hogy az alakoknak chromatikus háttereket adjanak, anélkül, hogy az atmoszféra és alakok tonusértékeit természet után tanulmányozta volna ; a viszonylatok mégis igaznak hatnak, mert szépek és ez kielégíti a művészt. Szinte érthetetlen, mint lehetett Zuloagat naturalizmussal vádolni, — főleg ha arra a módra gondolunk, ahogy a nőt ábrázolja? Az ő spanyol asszonya maga a megtestesült szépség, a ragyogó előkelőség minden bájával felruházva. „Fáradtság" cimti műve, —ahol a Beaudelaire által megálmodott asszony barnabőrü meztelen teste mesteri módon csillog felénk, — a jellemző mozgás remeke. Bréval k. a.-t Carmenben ábrázoló arcképét nem kell-e ép oly kiváló alkotásnak tekinteni, mint akár Besnard ragyogó Réjane arcképét? Minő komolyságot tud ő férfi arcképeinek kölcsönözni, minő karakterizáló erőt és eredeti meglátást? Gondoljunk csak Melquiadesre, a filozofusrá, vagy Larrapi hegedűs arcképére. Csodálatos az a mód is, ahogy Zuloaga a feketét felhasználja, oly időben, mikor áltálján megvetik, mert kezelését nem értik. Ki versenyezhet vele a rajz biztonságában, az alakok szobrászi nagyságában a bikaviadorok ábrázolásánál, ahol a tökéletes organizmus erejét és szépségét a kontúr kifejező készségével fejezi ki, szinte Masaccio alakjaira emlékeztetve. Tájképei, teszem a „Boldogságos Szent Szűz kolostora a sziklákon", kénes fényben úszva, egyenesen Delacroix heroismusára emlékeztetnek, — mig rut, állatias, ráncos képű boszorkányai a modellirozás varázsával és a kifejezés drámai erejével csak Tintorettoval hasonlíthatók össze. Lehet-e mindezekre a naturalista 9