Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)

Függelék

Az ideiglenes Nemzeti Galéria kiállítása a Fővárosi Képtár Haladó hagyományok c. rendezvénye alapján, annak tanulságait figyelembe véve jöhetne létre. Ez a kiállítás, akárcsak a Nemzeti Galéria gyűjteményei, négy részből állna. Öt-hat teremben be lehetne mutatni a magyar művészetet 1000-től 1800 ig. A reformkorra négy terem esnék, külön termet kaphatna Madarász, Székely, Lötz, Benczúr, legalább három teremben kellene kiállítani Munkácsy Mihály legjobb munkáit, s ez képezné a kiállítás gerincét. Munkácsy köre és a szolnoki iskola a magyar kritikai realizmus mesterei szintén jelentős képviseletet nyernének. A kiállítás második része Szinyei Merse Pállal és a nagybányai festőiskolával zárulna. Ez az anyag kb. 30 termet tenne ki. Három-négy terem bemutathatná az imperializmus művészetét, a formalista korszakokból kritikusan kiemelve azokat a mestereket, akik haladóknak tekinthetők. A negyedik rész bemutathatná a szocialista realizmus felé haladó magyar képzőművészet eddigi vívmányait. A kiállítási termekben a festmények mellett grafikák és szobrok is bemutatásra kerülnének. Ezen program mellett még mindig maradna hely arra, hogy úgynevezett probléma-kiállításokat, emlékkiállításokat is rendezhessen a Nemzeti Galéria. A fenti kiállítás egy éven belül, azaz legkésőbb 1951. novemberre megvalósítható. Ehhez, szükség van a Fővárosi Képtár és a Szépművészeti Múzeum vonatkozó gyűjteményeinek egyesítésére, a tudományos munkaerők összevonására, a két gyűjtemény költségvetésének egyesítésére. Szükséges továbbá a főváros által amúgy is tervbe vett mesterséges világítás és a központi fűtés megvalósítása. Tudtommal az ehhez szükséges 600.000.- forintot a város a Tervhivataltól igényelte. A Múzeumi Központ segítségével, annak költségvetési keretén belül pedig a legszükségesebb átalakításokat el lehetne végeztetni. A Fővárosi Képtár épületének más célra, pl. alkalmi kiállításokra való felhasználása nem indokolt. Az elkészült Műcsarnok mellett nincs szükség még egy ilyen kiállítóhelység fenntartására. A Károlyi-palota egyike az ostromtól megkímélt kevés számú klasszicista műemlékünknek, de mint az elmúlt évek tapasztalatai mutatják a folyton változó kiállítások, melyek gyakran nagy dekorációval járnak, a nagy értékű belső architektúrát erősen megrongálták. Ezért szükséges, hogy a Képtár termeit és műemléki belső kiképzését kíméljük. Budapest, 1950. október 19. dr. Végvári Lajos A Fővárosi Képtár igazgatója 12. Magyar Országos Levéltár, XIX-J-5-a-863-02110-1952/118. d. Múzeumok és Műemlékek Országos Központja 14/1952. Bizalmas Közoktatásügyi Minisztérium, Budapest A Batthyány-tér rendezésével kapcsolatos bontások ügyében Budapest Városi Tanácsához intézett iratom másolatát megküldöm és kérem a Minisztériumot, hogy a műemlékvédelem elvi és gyakorlati kérdésben a maga részéről is foglaljon állást és szerezzen érvényt Népköztársaságunk Elnöki Tanácsa törvényerejű rendeletének. Megjegyezni kívánom, hogy a Tanácshoz intézett iratomban kifejtett érvek miatt nincs módom a Minisztériumhoz előterjesztést tenni az említett épületek műemléki nyilvántartásból való törlésére. Budapest, 1952. XI. 6 Pogány Ö. Gábor s.k. elnök h. A kiadmány hiteléül: Vayerné 13. Magyar Országos Levéltár, XIX-J-19-c.l. tétel/23/1951 Pogány Ö. Gábor levélfogalmazványa - Rákosi Mátyásnak 1952. III. 28 Feljegyzés Rákosi Mátyás számára a műemlékvédelemről Számtalan magyar műemlék pusztult el a múltban a tatárdúlás, a török hódoltság századai alatt, még többet tett tönkre a bécsi udvar magyar történelmet megsemmisíteni igyekvő politikája, de talán legtöbbet a kapitalizmus profitéhsége, lebontva a régi házak egész sorát, hogy telkeit jól jövedelmező spekulációra használja fel. Súlyos károkat szenvedtek a magyar műemlékek a fasiszta háború rablásai következtében, különösen Buda, Sopron történelmi levegőjű városrészei és a magyar reformkor építészetének, a klasszicizmusnak legszebb alkotásai, a vidéki kúriák, kastélyok. Az ország felszabadulása után dolgozó népünk nemcsak képletesen, hanem a szó szoros értelmében birtokosa lett a múlt művészeti, történeti, ipari és népi emlékeinek. Népköztársaságunk Elnöki Tanácsa 1949-ben korszerű műemlékvédelmi törvényt alkotott, mely alkalmazza a Szovjetunió 1948. április 14-én kelt minisztertanácsi rendeletének legfontosabb elveit. A törvény nyomán nálunk is megindult a műemléki anyag számbavétele, s ezzel egyidejűleg néhány nagyon jelentékeny munka /Budai vár és várnegyed, a pesti klasszicista és romantikus házak helyreállítása, a budapesti főútvonalak homlokzat helyreállítása stb./ Tudjuk, hogy ezek a folyamatban levő munkák mily jelentős anyagi áldozatot kívánnak népgazdaságunktól és mintaszerű kivitelük példaképpen állítható nemcsak a hazai, de a külföldi műemlékvédelem elé. Emellett azonban fel kell hívnunk Rákosi elvtárs figyelmét az országban pusztuló műemlékeink súlyos kérdésére, emlékezve Lenin szavaira, ami a szovjet műemlékvédelem számára az alapvető irányt mutatta: „Feltétlenül mindent meg kell tennünk, nehogy kultúránk ezen alappillérei értékükből veszítsenek, mert ezt a proletariátus sohasem bocsátaná meg nekünk". Fel kell hívnunk a figyelmet arra a sajnálatos körülményre, hogy vidéken igen jelentékeny műemlékeink pusztulnak a minimális állagmegóvás, karbantartás hiánya miatt. Többnyire olyan épületek, melyeknek teljes elpusztulása népgazdaságunknak is súlyos károkat jelentenek. Nagyméretű kastélyok és kúriák, jó néhány kisebb lakóépület, melyek igen jelentékeny történeti és művészi értékük mellett nem mellőzhető anyagi értéket is képviselnek. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja több ízben ostromolta az illetékes kormányszerveket /Közoktatásügyi-, Pénzügyminisztérium, Országos Tervhivatal, Fővárosi Tanács/ rámutatva arra az eszmei és anyagi kárra, ami népköztársaságunkat a kérdés elhanyagolása miatt éri. Napról-napra kapjuk a vidéki tanácsoktól, a művészeti és építészeti szövetségektől, a dolgozóktól a vészjelzésszerü figyelmeztetéseket és sajnos egyre több műemléket bontanak le, mert állaga életveszélyes, helyreállítására még csak bíztatást sem adhatunk. Jól tudjuk, hogy a szocializmus felé haladó népgazdaságunknak minden erejét a nehézipar megteremtésére, a termelékenység emelésére, hatalmas méretű építkezéseinkre és a mezőgazdaság gépesítésére kell fordítania. Tudjuk azt is, hogy az ötéves tervek során el fogunk jutni oda, mikor műemlékvédelmünk a Szovjetunió, a lengyel és cseh népi demokráciákhoz hasonló kapacitással fog működhetni. De ma gondoskodnunk kell arról,